„ A Kaviár és lencse című bohózatban a szövegkönyv szerint kinyílik az ajtó, a közönség megpillant, pisztolylövés, a szívemhez kapok és felkiáltok: „Meglőttek!...Gyilkosok!...” – És összeesem. Az egyik előadáson a pisztoly csütörtököt mondott. De hát nekem el kellett hunynom ott a helyszínen. Mit tehettem?...

A hasamhoz kaptam és így kiáltottam: „Gyilkosok!...Megmérgeztek!...” – És összeestem. Ekkor bepattant a színre kolléganőm és felsikoltott „Mi volt ez a lövés?!” – Szegénykém, ma sem érti, miért csattant fel akkora nevetés rémült, együtt érző kiáltásán. Bár ott állt mellettem kétlépésnyire, nem hallotta meg, hogy nem volt dörrenés, és hogy én más végszót mondtam…"

/Körmendi János önéletrajzi könyvéből/