A népszerű színész hajnali három körül ért haza a filmforgatásról. Fáradtan sóhajtott föl, amikor végre megállt a belvárosi bérház előtt. Kereste a kulcsait, majd döbbenten jött rá: azok bizony otthon maradtak, a másik kabátja zsebében.

– Sebaj – gondolta –, legföljebb fölcsöngetem az asszonyt. Ám nejének szerencséjére rossz volt a kaputelefon. A művész ott toporgott a kihalt utcán, s egyre azon töprengett, mit is tegyen. Végül mentő ötlete támadt: irány a szemközti presszó, ahol ilyentájt köztudottan az úri betörők szórakoznak.
   
Az ismerős pincér sugallatára környékezte meg az egyik elegáns urat: ugyan húzná ki a bajból, nyitná ki azt a fránya kaput. Az öltönyös, nyakkendős "üzletember" egy kicsit nehezen állt kötélnek. Nyilván eszébe jutott, hogy esetleg csőbe akarják húzni. De hisz nem azért áldotta meg színészünket tehetséggel az isten, hogy ne tudjon még a kelleténél is kimerültebb és kétségbeesettebb lenni. Addig-addig, míg a betörő úr végül kötélnek állt. Mindössze annyit kért, hogy a nagy művelet ideje alatt tartsák meg a legalább három lépés távolságot. Így is történt. A művész alig tudott kettőig számolni, s tárva volt a kapu. Az egyre készségesebbé és barátságosabbá vált úri bűnözőt pedig csak hosszas bizonykodással lehetett meggyőzni arról, hogy a lakásajtó kinyitására bizonyosan nincs szükség, mert a csengő kiválóan működik, az asszony pedig könnyedén képes újból elaludni.