„Lehetne persze néhány más dolgot is csinálni a 420 perc alatt, ameddig Tarr Béla remekműve, a Sátántangó tart. Például elkövethetünk lassú szellemi öngyilkosságot a Mindenki szereti Raymondot című sorozat 14 epizódjának megtekintésével. Ez a magyar film a kortárs művész azon ritka alkotásainak egyike, amely koncentrált odaadást követel a közönségtől: az idő luxusát" - írta Manohla Dargis, a tekintélyes amerikai lap kritikusa.

A szerző emlékeztet arra, hogy Tarr Béla az elmúlt évtizedekben a nemzetközi fesztiválokra járó filmbarátok egyik kedvence volt, és nagy hívei közé tartozott Susan Sontag. Sontag említette is őt az Egy évszázad mozi című 1995-ös rövid esszéjében, de a The New York Times Magazine által közölt hosszabb változatból már kimaradt, és ez „nemcsak tovább marginalizálta a kereskedelmileg már peremre szorult művészt, hanem megerősítette Sontag pesszimizmusát is, miszerint a mozi "megalázó, visszafordíthatatlan hanyatlásnak" indult, „dekadens" művészet. Ez pedig már túl sok: Tarr műve már megmutatja a maga félelmetes akadályait - írta a kritikus.

Dargis a Sátántangó nyitójelenetét idézve megállapítja: „Tarr e burjánzóan lassú léptű jelenetet egy hosszú beállítással filmezi, csodálatos szerkesztéssel és gazdagon árnyalt fekete-fehér tónusokkal, hogy megtalálja a szépséget minden nyomorult és mondén szegletben." A film szerkezetéről szólva kiemeli a tangóstruktúrát, amit a rendező az eredeti könyvből vett át: „hat lépés előre, hat lépés hátra". „Ez emeli ki a város lakóinak rituális előremozgás-hiányát. Először látunk egy alkoholáztatta kocsmai táncot egy kívülről beleső emberrel együtt. A jelenet meglehetősen nevetségesnek látszik. Később, amikor a szereplő öngyilkosságot követ el, a mulatság az elkárhozottak táncává válik."

A lap idézi Tarr Bélának a Kinoeye című internetes újság számára adott interjúját, amely szerint a mai nemzedék képes követni az információ logikáját, a történet logikáját, de az élet logikáját nem. „A Sátántangóban az élet hol szép, hol groteszk, de mindig megbabonázó. Az univerzum e mocskos zugában férfiak és nők egymástól rabolnak, meglesik a szomszédokat, járkálnak (sokat), és beleisszák magukat a feledésbe" - írta az amerikai lap kritikusa, aki szerint a történetet lehet a kommunizmus összeomlásának és a kapitalizmus hamis ígéretének allegóriájaként értelmezni. Külön felhívja a figyelmet arra, hogy hosszú, kevés párbeszéddel tarkított jelenetekben Tarr milyen ragyogóan bánik a hanggal, például egy légy zümmögésével, egy kövér ember ritmusos zihálásával vagy három lépcsőt mászó férfi lépteinek szinkópás hangjaival. „Bár előrehaladott tervek vannak arra, hogy a filmet DVD-n jelentessék meg, Tarr pazar hosszú beállításait, az élet e hangjait a legjobban egy olyan filmszínházban lehet értékelni, mint a MoMA, ahol még nem rúgták fel a film és a mozinéző közötti szent szerződést" - írta végezetül a The New York Times munkatársa.(MTI)