Garas – igen, leírjuk, mert miért szégyellené akár ő is – Grósz Dezsőként látta meg a napvilágot 1934 december 9-én, Budapesten.  http://hu.wikipedia.org/wiki/Garas_Dezs%C5%91 Még megérhette 77. születésnapját családja körében – unokája született három évvel ezelőtt; ezt az örömet is megadta a sors –, aztán a  rosszabb idők elől finoman lelépett erről a koszos világi színpadról. Régóta betegeskedett, de reméltük – sajnos hiába –, hogy ezen felül tud emelkedni.

A Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színész, rendező, a Magyar Köztársaság Érdemes és Kiváló Művésze a szokott szomorú honi toposz szerint, ha nem magyarnak születik, bizony valóban chaplini méretű világbohóc lehetett volna. Így csak mi nevethettünk különleges fizimiskájának megfelelő esettségén, tudatosan vállalt karikatúra-torzítású  de mindig az emberség melegségével finomított alakításain, akár film, akár színdararab, akár kabarétréfa is volt a szerepe megjelentési formája...

Garas töméntelen mennyiségű  alakítása itt fel nem sorolható, de megadatott neki, ami keveseknek:  JELENSÉG lett, szállóige, egy emberi magatartás kizárólagos megfelelője minden magyar számára. Sándor Pál ikonikus, teljesen rászabott filmjében, a  Régi idők focijában ők ketten megteremtették Minarik Ede, a megszállott futballőrült mosodás figuráját 

aki mára a hit, a mindig jobban reménykedés, a csapatban gondolkozás honi szimbóluma lett. A némafilmes eszközökkel, túlzásokkal, de ugyanakkor hihetetlenül finom rezdülésekkel és szívbe markoló naivitással eljátszott Edéje örökké ott suhan hosszú kabátjában a csapat nyomában – mert ő a vesztésből is erőt kovácsoló, mindig győzni akaró, és azért mindent megtevő, mindenét feláldozó kisember (mert ő olyan, mint mi, a nép, az ország)... Akit bárkik kinevethetnek, aljasul elnyomhatnak, kijátszhatnak bármikor – de nem törhetik meg. Az ő mottója: Kell egy csapat!

Ilyen alapfigurát álmodott számára – de már Kern Andrással párban – még egyszer rendezője, Sándor Pál, amikor a másik magyar, fontos szólásmondást adó filmjét megrendezte Ripacsok címmel, nyolc évvel később. Egyedül nem megy! – szól az ebből leszűrt tanulság azóta is mindenkinek. És ez is kapaszkodó lett nekünk...



Garas ebben is a kisemmizett, lenézett, kiröhögött slemilt adta, mint legtöbbször. Hisz az első filmszerepe Makk Károly  legendás bemutatkozásában, a gigászokat – Darvas Iván, Dajka Margit, Balázs Samu, Ruttkai Éva, Zenthe Ferenc – felvonultató Liliomfiban is a csúnya ifjú Schnaps volt. Játszott Shakespeare-ben és Madáchban, Moliére-ben és Pirandelloban, Tabi László, Rejtő Jenő, Fejes Endre és Vészi Endre műveiben, ahogy Örkényben és Szigligetiben. Beckettben várt Godot-ra és Eudardo da Filippot rendezett a  Józsefvárosi Színházban. Még színpadra lépett 2011. december 20-án,  az utolsó színházában, a Nemzetiben, egy szintén nagyon híres darab – Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét szerelem – musicalváltozatában, Apaként.

Amire én emlékszem itt most mély tisztelettel, az a két évvel ezelőtti MÁV Vasúttörténeti Parkban Béres Ilonával történt vállalása volt. Itt a májusi Győzelem napja alkalmából, a terezini áldozatokra emlékezve, előadták – amerikai kórus, magyar operaénekesek és e két hatalmas színész  segítségével – azt a Verdi Requiemet, amelyet anno, ott, a halál torkában énekeltek a kiéheztetett, agyoncsigázott, halálra szánt – az is lett a legtöbb vége – zsidó rabok. Az ott  „vizsgálódó”  Vöröskereszt,  külföldi diplomaták és egyéb, a nácik ördögi színjátékához engedelmesen (tényleg mit sem sejtve??) asszisztálók számára. Hogy ezzel bizonyíthassák a koncentrációs lágerek urai, miszerint nincs itt semmi rossz, csupán zsidó mintaváros épült, ohne pusztítás és kiirtás, csak boldog koncertezés van műsoron...

Ennek a szörnyű ambivalenciának az erejét és tragikumát – benne főleg az éneklő, zenélő rabok törekvését, hogy a zene ereje által  megéreztessék a finom uzsonna után elkényelmesedett vendégekkel kilátástalan helyzetüket – Garas és Béres  hihetetlen profizmusukkal: ismert és szeretett hangjukkal, előadásuk méltóságával és mély emberségükkel húzták alá.

Ez a mindig nyíltan vállalt tisztessége, egyértelmű jósága, meleg humora és a pocsékkal szembeni kérlelhetetlensége ott marad szerepeiben, amelyek felidézhetőek és megtalálhatóak a neten, videótekercseken, filmkockákon. De lénye, amely egyértelműen jobbá tette ezt a kusza magyar mai helyzetet, sajnos már nem erősít minket tovább, pedig szükség lenne rá.

Nagyon egyedül maradtunk.

Szász Judit