Pontecorvo 1919-ben született Pisában vagyonos zsidó családban, bátyja Bruno Pontecorvo, a neves atomfizikus volt. Eredetileg vegyészmérnöknek tanult, majd a második világháború kitörése után inkább az újságírást választotta. Az ellenállásban is aktívan részt vett, az illegalitásban harcoló Olasz Kommunista Párt futára volt. A háború után több olasz lap párizsi tudósítója lett, barátságot kötött Picassóval, Sartre-ral és Sztravinszkijjal, de amikor meglátta Roberto Rossellini Paisá című filmjét, azonnal egy kamerát vásárolt magának és elkezdett rövid dokumentumfilmeket készíteni. Egy idõben a híres holland dokumentarista, Joris Ivens asszisztenseként dolgozott. 1956-ban már feltűnést keltett a Giovanna című filmje, amely egy textilgyár munkásnõinek sztrájkját örökítette meg. Egy évvel késõbb forgatta elsõ nagy játékfilmjét, A nagy kék országútat, Yves Montand-nal a fõszerepben. Ebben egy kis halászfalu mindennapi küzdelmeit vitte filmre. 1960-as filmje, A kápó már a koncentrációs tábornok borzalmait eleveníti fel egy fiatal zsidó lány történetében, aki a náci tisztek segédje lett sorstársai kínzásában.

Gillo Pontecorvo legnagyobb sikerét, ha egyáltalán illik ez a szó ide, 1965-ben Az algíri csata című filmmel érte el. A francia-algériai háború egyik véres epizódja, az algíri Kasbahért a francia ejtõernyõsök és az algériai felszabadító hadsereg (FLN) között vívott harc kapcsán boncolgatta a hatalom, az elnyomás, az erõszak mibenlétét. Nem csupán azokat az atrocitásokat mutatta be, amelyeket a francia gyarmatosítók követtek el a szabadságukért küzdõ algériaiak ellen, hanem ugyanúgy elítélte az FLN ártatlan emberek életét is kioltó terrorakcióit. A filmben szinte kizárólag amatõrök szerepeltek, sõt, egy egykori FLN-harcos, Jaszef Szaadi, önmagát játszotta. Az algíri csata 1966-ban elnyerte a Velencei Filmfesztivál nagydíját, az Arany Oroszlánt, ugyanakkor Franciaországban betiltották, csak 1971-ben vetítették rövid idõre, hogy aztán 2004-ig ne is kerülhessen a francia közönség elé, amikor Pontecorvót meghívták díszvendégnek a Cannes-i Filmfesztiválra. Az Oscar-díjra is jelölt film hatására jellemzõ, hogy az iraki háború kitörése után a Pentagonban „oktatófilmként" vetítették le arra, hogy miként kell bánni az elfogott ellenállókkal.

Ugyancsak a gyarmatosítás témájához nyúlt a rendezõ 1971-ben a Quiemada című filmjével, amelynek fõszereplõje Marlon Brando volt. Az amerikai színészóriás egy angol arisztokratát alakít, akinek feladata, hogy ellázítsa a spanyolok ellen az angol érdekeknek megfelelõen egy sziget lakóit, de a teljes függetlenségért indított harcot már levereti. 1979-ben az Ogróban a 70-es évek egyik legégetõbb európai témáját, a terrorizmust világította meg Franco spanyol diktátor miniszterelnöke, Luis Carrero Blanco ellen, a Baszkföld Haza és Szabadság (ETA) által elkövetett merénylet kapcsán. 1984-ben õ készített dokumentumfilmet az OKP fõtitkára, Enrico Berlinguer temetésérõl. 1989-ben egyike volt a 12 város - 12 rendezõ című epizódos olasz film rendezõinek, õ Udinét választotta. Egyik utolsó munkája az antiglobalisták Firenzében tartott Európai Szociális Fórumára készült filmben, a Lehetséges egy más világban való részvétel volt 2001-ben,

Pontecorvo, aki azt vallotta magáról, hogy õ „nem mindenáron forradalmár", szervezõként is letette névjegyét. 1992 és 1996 között a Velencei Filmfesztivál igazgatója volt.

(MTI-Panoráma)