Maria Luisa Ceciarelli néven 1931. november 3-án született Rómában, egy minisztériumi fõszámvevõ lányaként. A Monica Vitti művésznevet csak 1954-ben választotta magának. Színészi tehetségét korán felismerték. 14 éves volt, amikor iskolája jótékonysági elõadást rendezett, Dario Niccodemi Az ellenség című darabját adták elõ. Ebben Monica anyaszerepet kapott, egy negyvenöt éves nõt kellett eljátszania. Õ maga azt állítja, ez volt életének legnagyobb sikere, ettõl kezdve csak játszani akart, s minden erejével harcolt, hogy színésznõ lehessen. Családja viszont mindent elkövetett, hogy ezt megakadályozza.

Titokban felvételizett a római Accademia d' Arte Drammatióra, s amikor kitudódott, hogy felvették, anyja rezignáltan annyit mondott: legalább megtanítják járni. Csámpás volt ugyanis, slampos tartású, egyenes járásra képtelen. Járni ugyan nem tanították meg, mert csámpássága megmaradt - mondta magáról egy interjúban Vitti, - játszani viszont igen.

Az akadémián Silvio D' Amico, a neves olasz színészpedagógus átlagon felüli tehetségnek tartotta, harminc növendék közül õ nyerte el az osztályelsõnek járó bíbordiplomát. Rómában azonban minden színház visszautasította, Milánóba került a Teatro Nuovo társulatához. Elsõként Csehov-szerepet kapott, Nyinát játszotta a Sirály-ban. Róma következett ezután, ahol többek között Maggie-t alakította Arthur Miller Bűnbeesés után című drámájában, Zeffirelli rendezésében.

Michelangelo Antonioni is egy színházi elõadáson látta elõször, 1956-ban. Azonnal felkeltette az érdeklõdését az a sajátos stílus, ahogyan játszott, felismerte, hogy ez a színésznõ drámai és vígjátéki szerepre egyaránt képes. Rögtön felkereste az öltözõben, és felajánlotta neki, hogy hagyja ott a színpadot, filmezzen vele. A fiatal színésznõ, - aki addig csak „hátulról" forgatott, mert a rendezõk olasz filmszínésznõk hangját szinkronizáltatták vele - igent mondott, s ezzel megkezdõdött kettejük baráti kapcsolata, szerelme és hosszantartó együttműködése a munkában.

Antonioni nemcsak felfedezõje, hanem támogatója és élettársa is lett Monica Vittinek. Irányításával szorongó, helyüket keresõ, titokzatos, kissé neurotikus nõalakokat formált meg a Kaland (1960), Az éjszaka (1961), a Napfogyatkozás (1962) és a Vörös Sivatag (1964) című filmekben. A Kaland az 1960-as Cannes-i Filmfesztiválon a zsűri különdíját nyerte el. Világszerte megismerték a nevét.

Életének legfontosabb szakasza zárult le tíz év múlva, amikor véget ért a szerelme - ahogyan sokan emlegették - Pygmalionjával. Nemcsak magánéletében, hanem pályáján is új fordulat következett.

Megmutathatta másik arcát is, a derûset, a sziporkázóan szellemeset. Játszott humoros, szatirikus vígjátékokban és kalandfilmekben is: Modesty Blaise (1966), Az erényöv (1967), Éjfélkor indul útjára a gyönyör (1975).

1971-ben õ volt Jancsó Miklós La pacifista (A pacifista) című olasz filmjének fõszereplõje. Kettejük találkozásáról Vitti azt mondta, hogy számára csalódás volt, mert nem olyan embernek ismerte meg Jancsót, amilyennek a filmjei alapján elképzelte. A forgatás jó hangulatban indult, de hamar feszültté vált a légkör a rendezõ és a fõszereplõnõ állandó ütközései miatt. A film végül nem aratott sikert, az olaszországi mozik műsorán csak rövid ideig szerepelt, Magyarországon pedig egyáltalán nem játszották: egyszóval megbukott.

1974-ben emlékezetes alakítást nyújtott Luís Bunuel A szabadság fantomja (1974) című művében, de könnyed és nagy kasszasikerű filmekben is: Tudom, hogy tudod, hogy tudom (1982), Nem örökkön, nem örökké (1982).

Mintegy ötven filmet forgatott, és rangos kitüntetésekben részesült, az 1984-es Berlini Filmfesztiválon a legjobb színésznõnek járó Ezüst Medve díjat kapta.

Az 1980-as évek közepén elõször a televízió számára írt forgatókönyveket, utána pedig nagy fába vágta a fejszéjét: a kamera túlsó oldalán rendezéssel próbálkozott. 1990-ben mérsékelt sikerrel mutatták be Botrányos titkok című filmjét. 1986-óta A Silvio D'Amicóról elnevezett Színházművészeti Akadémia docense. Ebben a minõségében több fiatal olasz rendezõ sikeres pályakezdését segítette elõ.

Az évek múlásával az események elcsitultak körülötte. A nyolcvanas évektõl együtt él a nála fiatalabb Roberto Russo rendezõvel, 1995-ben össze is házasodtak. Régi baráti kapcsolatai fontosak számára. Azt vallja: a film nem más, mint izgalmas szerencsejáték. Ha egy napon bezárulnának elõtte a filmstúdiók kapui, nem esne kétségbe, hiszen az õ választott hivatása a színház.

(MTI-Panoráma - Sajtóadatbank)