Budapesten született Furtkovits Zoltán néven 1917. október 15-én. Ferencvárosban nőtt fel, iskoláit a piaristáknál végezte. Már a középiskolában vonzódott a művészetekhez, az érettségi után a Magyar Képzőművészeti Főiskolára (ma Magyar Képzőművészeti Egyetem) ment, a nagybányai iskola mestere, Réti István festőnövendéke lett. A felkínált tanársegédi állást mégsem fogadta el, a francia lírai realista filmek hatására úgy döntött, inkább filmrendező lesz. Rendezői szak nem lévén, harmadévesen, 1938-ban a Színművészeti Akadémiára iratkozott be. Két év múlva a Vígszínház ösztöndíjas rendezője volt, diplomájának megszerzése után, 1941-től a Nemzeti Színházban dolgozott színészként, díszlettervezőként és játékmesterként. 1943-ban behívták katonának, a fronton amerikai hadifogságba került, és csak a második világháború végén jutott haza.

A Vígszínházban kezdte újra, 1946-tól a Várkonyi Zoltán szervezte Művész Színházban folytatta, majd 1948-ban a Nemzeti Színház rendezője, 1949-ben az Úttörő Színház igazgatója lett, kinevezéséről a pártlapból, a Szabad Népből értesült. 1950-ben a Hunnia Filmgyárhoz került művészeti igazgatónak. Párton kívüliként nem volt feladata a politikai cenzúrázás, hanem dramaturgiai tanácsokat adott és a már elfogadott forgatókönyvek kivitelezését segítette. 1952-ben kinevezték filmrendezőnek.

Első rendezése az Urbán Ernő írása alapján készült Vihar volt, s miután Révai József népművelési miniszter politikailag "helyesebbre" dolgoztatta át, Fábri 1953-ban megkapta első Kossuth-díját. Második filmje, az 1954-es Életjel fődíjat nyert a Karlovy Vary Filmfesztiválon. 1955-ben rendezte a korszak talán legismertebb filmjét, a Sarkadi Imre novellájából készült Körhintát, Soós Imre és az itt debütáló, főiskolás Törőcsik Mari főszereplésével. A cselekmény megfelelt a sematizmus összes követelményének, a szövetkezet és a magángazdaság konfliktusán keresztül mégis a paraszti nemzedékek ellentétéről, a párválasztás szabadságáról szólt, képes volt az emberi kapcsolatok, érzelmek és konfliktusok drámai ábrázolására.

1956-ban készült Móra Ferenc kisregényéből a Hannibál tanár úr, 1958-ban Kosztolányi Édes Anna című regényét vitte filmre. Pályájának egyik csúcspontja a Sánta Ferenc művéből készült Húsz óra (1964), amely a magyar parasztság 1945 utáni sorsát mutatja be. A Két félidő a pokolban (1961) a munkaszolgálat rémségeire emlékeztet, a Rónay György Esti gyors című regényéből készült Utószezon (1966) szatirikus formában boncolgat súlyos lelkiismereti kérdéseket.

1968-ban amerikai-magyar koprodukcióban, angol gyerekszereplőkkel vitte filmre Molnár Ferenc klasszikusát, A Pál utcai fiúkat. Örkény István groteszk kisregényéből rendezte az Isten hozta, őrnagy urat (1969), ebben a Latinovits Zoltán által megformált őrnagy a hatalom visszaéléseit mutatja be egy család életében. A Kaffka Margit regényéből készült Hangyaboly (1971) egy apácazárda zárt világát ábrázolja, a Déry Tibor műve alapján forgatott 141 perc a befejezetlen mondatból (1974) pedig az 1930-as években egy polgári származású fiatalembernek a munkásmozgalomhoz való közeledését mutatja be. Az ötödik pecsét (1976) ismét Sánta-adaptáció, a nyilas rémuralom idején játszódó példabeszéd az emberi szabadságról, a választásról a szabadság és szolgaság között. A Magyarok (1977) a második világháború alatt Németországba telepített magyar parasztokról szól, a Fábián Bálint találkozása Istennel (1980) pedig az első világháború végének zűrzavarait idézi fel. Utolsó filmje, az 1983-ban bemutatott Gyertek el a névnapomra volt. Élete utolsó évtizedében visszatért a festészethez, expresszionista stílusú képeit több gyűjteményes tárlaton állította ki.

Pályája során 22 filmet rendezett, közülük a legtöbbnek maga volt a forgatókönyvírója, nemegyszer díszlettervezője is. Rendezőként tisztelte színészeit, felkészülten és mindig nyugodtan dolgozott, egyszerre jellemezte a hagyomány tisztelete és a megújulás képessége. Néha mások filmjeiben is felbukkant, Bacsó Péter Tanújában például ő játszotta Dániel Zoltánt, a per vádlottját. Művei morális példázatok, arra keresik a választ, miként őrizheti meg az ember önmagát, erkölcsi tartását a történelem viharában. A modern magyar filmet a Körhinta révén ő ismertette meg a világgal, mégis tucatnyi forgatókönyvét utasították el, többször is korlátozták megszólalási lehetőségeit.

1947-ben vette feleségül volt Apor Noémi Jászai Mari-díjas színésznőt (1918-2005), aki több filmjében is szerepelt. Fiuk, Fábri Péter fotóriporter, fotóművész (1950-2010) volt, unokája, hagyatékának örököse, Fábri Péter.

Több hazai és külföldi filmfesztivál díját is elnyerte, a Pál utcai fiúkat és a Magyarokat Oscar-díjra is jelölték, a Requiem forgatókönyvéért 1982-ben Berlinben Ezüst Medvét kapott. A Kossuth-díjat másodszor 1955-ben, harmadszor 1970-ben vehette át, 1965-ben kiváló művész lett. 1992-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. 1958-tól 1981-ig a Magyar Film- és Televízióművészeti Szövetség elnöke, majd tiszteletbeli elnöke volt. 1970-től tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, 1993-ban lett tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. 2011-től a Magyar Művészeti Akadémia posztumusz tiszteleti tagja. 2013-ban Hetvenöt perc Fábry Zoltán filmrendezőről címmel Medgyesi Gabriella készített filmet róla. Születésének századik évfordulójára, 2017-ben a Magyar Nemzeti Filmarchívumban elkészült teljes életművének restaurálása, a Körhinta felújított változatát bemutatták a 70. cannes-i filmfesztivál filmtörténeti klasszikusokat felvonultató programjában. 2018-ban Ez is ember műve című kiállításával nyílt meg Budapesten a Tér-Kép Galéria.

(MTI)