Mintegy harmincéves pályafutása alatt húsznál több albuma jelent meg a rock, a blues, a country, a folkzene elemeibõl építkezõ énekes-gitárosnak, s azokból több mint 30 millió példányt vettek meg a zenerajongók. Elég késõn, 19 évesen kezdett gitározni. Elsõ együttesének Magdalene volt a neve, s 1975-ben megnyertek egy tehetségkutató versenyt, akkor már Beautiful Losers néven. (A Beautiful Losers Leonard Cohen egyik regényének címe volt, s Rea hangját és elõadásmódját gyakran hasonlítják Cohenéhez.) A szaksajtó dicsérte õket, azonban lemezszerzõdést nem kaptak.

Rea egy idõ után önállósította magát, és 1978-ban megjelent elsõ nagylemeze, a Whatever Happened to Benny Santini mindjárt aranylemez lett – elsõsorban az Amerikában slágerlistás, Fool című dalnak köszönhetõen. Ettõl kezdve csaknem évente jelent meg albuma, az 1985-ös Shamrock Diaries Angliában is a slágerlisták élére került. Közben a nyolcvanas években Bill Wymannel is csinált közös zenekart (Willie And The Poor Boys), de nem túl nagy sikerrel .

Az igazi „nagy dobásra" 1989-ig kellett várni: akkor jött ki a The Road To Hell, amelyrõl az elsõ, címadó szám hatalmas siker lett. Pedig nem könnyed darab: zenéje fülbemászó ugyan, a szövegtõl viszont a hideg futkos az ember hátán. Rea igen kemény kritikával illeti elidegenedett, eltechnicizálódott, környezetszennyezett világunkat. Ahogy a refrén mondja: „Ez nem puszta üzemzavar, hanem a pokolba vivõ út." (Remélhetõleg ez a dal is elhangzik majd Budapesten, mert az elmúlt 16-17 évben nemigen veszített idõszerűségébõl.) A nem épp vidám-boldog-napfényes hangulatú lemez szép záródarabja a Tell Me There's a Heaven, amelyet Zorán is énekel Kell ott fenn egy ország címmel.

Szintén nagy sikert aratott a két évvel késõbbi, 1991-ben megjelent Auberge album, arról is különösen a címadó dal és két szép, dallamos szám, a Looking for the Summer és az And You My Love. Az Auberge egyébként platinalemez lett. Továbbra is évente-kétévente következtek az újabb albumok. Jó visszhangja volt az 1998-as Blue Cafénak (ezen is a címadó dalnak, amely szép, latinos melódia), még jobb a 2000-es King of the Beachnek. Az alapvetõen bluesos-gospeles Stony Road 2002 õszén látta meg a napvilágot (röviddel azelõtt, hogy a muzsikus novemberben Budapestre látogatott, és koncertet adott a SAP Csarnokban). A lemez jól példázza Rea jellegzetes slide-gitározását és a blueshoz annyira illõ, egyszerre érdes és meleg énekhangját.

Aztán tavaly augusztusban megint egy fantasztikus, mondhatni, emberfölötti dologgal állt elõ: a blues jegyében készült Blue Guitars CD-dobozzal. Láttunk már dobozban 2-3-4 cd-t, korábbi felvételek gyűjteményes kiadása esetén akár többet is - na de 11 korongon 137 új felvételt… Mintha érezné a búcsú közelségét. Egy internetes kritika szerint „ha soha semmi mást nem adott volna ki, ez így önmagában is egy ragyogó életmű lenne".