– Jaj, bocsánat, nem tudtam! Boldog szülinapot!

– Köszönöm.

– Nem, nem vagyok ünnep-érzékeny.

– Ez mit jelent?

– Hogy elfelejtem még a sajátomat is. Most is a feleségem figyelmeztetett rá.

– Jaj, ezt ismerem! De nem azért van, mert nem tudja, mikor ünnepli, hanem mert azt nem tudja, épp milyen hónap és milyen nap van, ugye?

– Igen. Most lettem 36 éves.

– Úgy mondja, mintha ez olyan sok lenne!

– Hát egy nyolcvan éves biztosan azt mondaná erre: ugyan már, még fiatal! De az isten szerelmére mindjárt negyven éves leszek! Gyerekkoromban azt képzeltem, hogy a Mikulás az nagyon öreg, legalább negyven éves. Átkozott öregedés!

– Mindenesetre egy születésnap ok lehet arra, hogy az ember átgondolja az addigi életét.

– Igen, most azt látom, hogy van még 10-14 évem, hogy eljussak oda, ahova szeretnék. Valami miatt mindaz, amit az ötvenedik évedig elérsz, utána már nem nagyon változik.

– Ez vajon ember-függő, vagy a mai korra jellemző tény?

– Ember-függő. Ötven év körül valami eldől. S ha addig nem valósítottad meg, amit akartál, utána már nem sok esélyed van rá.

– Valóságshow műsorvezetőjeként szerzett szélesebb körű ismertséget, amit újabb műsorok vezetése követett, most pedig filmet rendez. Úgy tűnik, mintha egy tudatosan felépített pálya lépcsőfokait látnám, ahol valaki próbálja megtervezetten és jól használni az ismertség adta hatalmat. Az ismertséghez vezető útnak persze ára van. Vagy tévedek?

– Mindennek ára van. Ugyanakkor ahogy eddig alakult a pályám az nem egészen számítás eredménye, s nem is tudatos. Öt évvel ezelőtt fontos volt, hogy váltsak, mert úgy éreztem, hogy meguntam addigi életemet. Ezért kezdtem bele a kereskedelmi televíziós szereplésbe. Hiszen korábban is csináltam műsort, csak egy jóval szűkebb közönségnek. Mindig meg kell találni azt, amitől életben maradsz. Amit persze nem úgy értek, hogy különben meghalsz, csak meg kell küzdeni a hétköznapokkal. Ez állandó harc. Persze az a közeg, ahonnan jöttem, a régi művész barátok azt gondolhatják – ami fedi az igazságot, és elvileg én is egyetértek vele –, hogy miért kell a sz.rt tolni? Hiszen nem a munkám szakmai részével van gond, mert nem vagyok rossz műsorvezető, de akkor is: miért kell asszisztálni ehhez a sz.rhoz? És itt nem csak a kereskedelmi televíziózásra gondolok, mert nézzük meg a közszolgálati tévét, az sem jobb! A televíziózás, legyen az bármi fajta, nagyon könnyen kielemezhető tevékenység. Egy-két mondatban elintézhető.

– Sajnos igaz.

–  Na, de hogy mit keresek én itt? Erre a legőszintébb és legegyszerűbb válasz, hogy szeretek műsorvezető lenni, valahogy műsorvezetővé váltam és kész. A televízió egy piactér, éppen ezért nem alkalmas arra, hogy finomságok is helyet kapjanak benne. De mivel közvetítő szerepe van, ezért időnként jó dologra is lehet használni! S ez utóbbi alatt nem arra gondolok, hogy kulturális műsort kell csinálni. Igen, csináltunk, de nem az volt a fontos, hogy kultúrát közvetítettünk, hanem ahogyan csináltuk. Nem tartom fontosnak a különböző hovatartozásokat, azonosulásokat. Engem nem az nyugtat meg, ha belesimulok  valamilyen többségbe.

– Jó dolog, ha az ember el tudja fogadni, hogy másként működik, mint a többi. De vajon a környezetével, a tévével mennyivel nehezebb ezt elfogadtatni?

– Annyira nem nagy mumus a kereskedelmi tévé! Az egyént nem tudják megfojtani! Ilyesmi olyannal nem fordulhat elő, aki ezt nem akarja. Nem olyan szörnyű ez a világ, mint azt képzeljük!

– Nem görcsölős típus.

– Annak lehetnek problémái, aki megpróbálja elrejteni az egyéniségét, vagy éppen túlnagyítani azt. Persze, én is sokszor túlzottan vibrálok a színpadon, de ez majd az öregedéssel kopik. Nem annyira a szereplések viselnek meg engem, hanem az egyéb dolgaim, most éppen a filmem miatt szorongok.

– Azt nyilatkozta, hogy a nagy kereskedelmi tévés műsorok vezetése előtt soha nem izgult, vagy görcsölt. De az például már nagy vágya – és ettől fél is –, hogy egy komoly tévéműsort csináljon a saját neve alatt.

– Igen. Még nem látom tisztán, hogy miként tudnék önálló műsort készíteni. Ennek ugyanis két akadálya van: az első én magam vagyok.

– Ez alatt mit ért?

– Mindennél fontosabb nekem, hogy legyen az életemnek egy kiemelt része, amikor mindent én kontrollálok. Ehhez viszont szabadságra van szükségem, hogy mindenben én dönthessek. Ezért készítek inkább egy filmet, ezért teszek a filmbe nagy energiákat. Ott nagyobb biztonságban vagyok.

– Hogyhogy?

– Magyarországon még mindig lehet olyan filmet csinálni, amilyet az ember akar. Nálunk a producerek nem szólnak bele, vagy nem akarnak annyira beleszólni a filmkészítésbe, mint mondjuk Amerikában. A televíziózásnál viszont picit félek, mert ott bizony beleszólnak a műsorokba a médium vezetői. Még nem tudom, mi lesz az a forma, amit száz százalékosan a nevem alatt vállalhatok. Nálunk a televíziózás olyan szakaszban van, hogy a tévék vezetői nem hisznek annyira a személyiségben, mint amennyire a műsorokban. Így nem mernek, vagy nem akarnak egyetlen személyiség köré építeni. Így én sem kapok ösztönzést és erőt saját csatornám felől, hogy gyere fiam, csinálj nekünk egy jó talkshow-t, vagy egyebet.  Friderikusz és Fábry is magukat építették fel. De még a Hajóst is ide sorolnám, mert ő is jó volt! De ő már nem kapta meg azt a támogatottságot, már nem kapott annyi időt, amennyi alatt kiforrta volna magát. Szóval most azt az energiát, amit abba kellene fektetni, hogy ezeket a csatákat megharcoljam, hogy legyen egy jó műsorom inkább a filmembe fektetem. Mert itt háborúkat kell vívni, és nem tudok egyszerre többfelé csatázni. Ezért mondtam, hogy én vagyok az egyik oka annak, hogy még mindig csak egy katona vagyok  a tévénél. A biztonságosabb, eredetibb, szabadabb műfajba, a filmbe fektetem a nagy energiákat. A tévében azt várnák tőlem, hogy öt perc alatt csináljak nagy nézettséget odafigyelve a szabályokra, ez nem biztos, hogy menne.

– Visszakanyarodva a pályakezdéshez: festő szeretett volna lenni, de nem sikerült.
 
– Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok jó festő.

– Aztán jött a képernyő. Nehéz volt a váltás?

– Egyszerű. Azért alakult így az életem, mert ehhez volt kedvem, ez kezdett el érdekelni, és szerencsés módon belesodródtam a televíziózásba.

– Hogyan tudta elengedni azt az álmát, hogy egyszer festő akart lenni?

– Abbahagytam a táblaképek festését. Ez olyan, mint a cigiről leszokni. Akkor tudok leszokni, ha már az egészhez semmi közöm. Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok jó festő, s ez megváltoztatott. Kiderült, hogy a szereplést, a rivaldafényt jobban élvezem, mint hogy egyedül üljek egy műteremben és fessek. Közben nem akartam műsorvezető lenni, de mire észrevettem, már az voltam. De műsorvezetőként is megmaradt az érdeklődésem minden iránt, azt hiszem nem hülyültem el.