"Nem is tudtam, hogy életművet építek, én azt hittem, csak filmeket csinálok!" - mondta kesernyés, de büszke arckifejezéssel. Mindenesetre stílusosan búcsúzott: ahogy 46 éve kerekek röpítették a sikere csúcsára - hiszen a korai műveiben annyira hamvas és édes figurákkal azonosult és lopta be magát velük a nézők szívébe -, úgy lelassult kerekeken tolták ki a fényből, a filmes közegből, ami élete lényege volt.
Kassáról - ahol 81 évvel ezelőtt született - a negyvenes, világháborúval terhelt években jött el családjával Budapestre. Fanyar és mégis lírai melegséggel teli szemléletmódját, humorát anyjától, a jó nevű írónőtől, Palotai Boristól is örökölhette, aki ifjúsági regényeiben soha nem a kötelező gejlséget, hanem az életre csodálkozó kamasz sokszínűségét adta vissza. Bacsó Péter - életéről a http://hu.wikipedia.org/wiki/Bacs%C3%B3_P%C3%A9ter link tájékoztat kimerítően - a Rákosi éra kellős közepén fejezte be filmművészeti tanulmányait. Talán legutolsó interjújában, a Zárórában, Wieszer Alinda kérdésére mondta, hogy kezdetben nagyon is elítélte a kispolgári/polgári attitűdöket ott is (a riporter arról faggatta, tényleg feljelentett-e valakit körömlakkozásért?), mert harcosan hitt abban a fényes szeles-viharos, szép új világban, de már 1949-re rádöbbent az igazságra. Hogy biza ez nem az a ló, amit annyian akartak vele együtt a kortársai közül is... Sőt, nagyon nem! Talán ebből a csalódottságból kelt ki az a mag, amelyből legnagyobb filmjét, a magyar mozi egyik örök toposzává érett munkáját, a legendás A tanút bontakoztatta ki később, a három té-s kádáriban...
Dramaturgnak és forgatókönyvírónak tanult, s ez meglátszott későbbi rendezésein is: mindig összeszedetten dolgozott - ahogy a Zárórában fogalmazott -, egy roppant egyszerű elv mentén. Ehhez élete végig ragaszkodott, hiszen megtartása sikert hozott: keress egy szerethető vagy legalábbis érdekes figurát, bonyolíts köré követhető, beleélhető sztorit, és hajrá! Mint elmesélte, kedveli a fiatalok munkáját - stúdióvezetőként maga is egyengette sokak útját (itt köszönjük meg neki, hogy kiharcolta Huszárik Zoltánnak a Szinbád című filmet és küzdött Mészáros Márta Szép lányok ne sírjatok! című munkájáért: amiben először és utoljára látható és hallható volt a korszak rebellis zenekara, a legendás Kex) - de például a nagyon kiválónak tartott Pálfi György Taxidermiáját csak úgy tudta nézni, mint különleges rovargyűjteményt, emberekből összeállítva...
Első filmje, a Nyáron egyszerű 1963-ban készült: hamvas ifjak szerepeltek benne, ahogy a cikkem címadójának számító Szerelmes biciklisták-ban, vagy a Nyár a hegyen-ben is. Az üdeség alatt drámák zajlottak fekete-fehérben, összeütközött a külső, idilli világ a belső búbánattal, apák a fiúkkal - miközben az ember valami friss levegőt érzett átsuhanni a poros mozi mennyezete alatt. Mivel Bacsó sikeres szöveg/könyv/író is volt - óriási slágereit hol a korszak pufi idolja, Mikes Éva énekelte: „Aki megért, senki sincs talán, te szeress igazán", illetve a máig etalon Koncz Zsuzsa.
Mindig kifejezett valamit: a kezdődő beatkorszakra, a lázadás csíráiból már ezekben a korai munkáiban is a rezdülő arcokra koncentrálva - szinte elfelejtve és elfeledtetve két órára a termelési mutatók, a harsány traktorista- avagy munkáslányok és a boldog téeszcsé parasztok művilágát. Franciás könnyedséggel dolgozott, újhullámosan: laza figurái amolyan kételkedve-vívódva szeretők voltak, néha halálba hullóan tragikusak, de mivel modernül egyetemesek voltak, mindig lehetett velük azonosulni. Talán ő fedezte fel Káldy Nóra mindig messzire tekintő, mosolyában is szomorúan tűnődő, gyönyörű arcát és pasztell tehetségét.
A Wikipédián elolvasható számtalan filmje, díja (mindent megkapott, amit lehetett), de amitől ő „A Bacsó", az az 1969-ben leforgatott A tanú című film. Halála hírére meginterjúvolták telefonon halhatatlan főhőse alakítóját, a szintén nagybeteg Kállai Ferencet, aki azt mondta fájdalmasan elhaló, nehezen morzsolt mondatokkal, hogy apját veszítette el a rendezőben. Hiszen ő azóta Pelikán József, a gátőr mindörökké... Emlékszem (remélem, nem tévesen), hogy kis híján emberhalálos tülekedés folyt a hetvenes évek közepén, noha a Wikipédia szerint csak 1979-ben mutatták végre be e nagyon bátornak számító darabot - a kis, szűk Tinódi (ma színház a Nagymező utcában) előtt a bejutásért. Talán egyszeri alkalom volt ez a vetítés, de mi, akik beverekedtük magunkat, megértettük, hogy miért nem akarták bemutatni.
Nem másról szólt ez AKKOR iszonyú karcos,- minden megengedő gyengédség nélküli - gúnnyal, mint a Rajk-perről egy kisember szemszögéből. Pelikán József, a gátak őre, a gumicsizmás, kilós viplafogakkal teli (Kállai majd belepusztult a sminkjébe) „eccerűű" jóember akaratán kívül belekeveredik a magyar XX. századi politika legsötétebb fejezeteinek egyikébe. Dermesztően nyíltan és plasztikusan vágták az alkotók a pofánkba, hogyan is zajlott le a Rákosi-korszak a maga valójában! Arról szólt, hogy a padlássöprésektől kezdve - Pelikánék imádott cocáját is ezerrel üldözte a rendszer, hisz a feketevágás is főbenjáró bűn volt, márpedig a népes család malachúst akart enni -, a koholt halálper konstruálásig milyen is volt a kommunista hatalomgyakorlás.
Kállai zseniális szereplése mellett ott volt Őze Lajos, mint Virág elvtárs, a baljós tekintetű szürke eminenciás, a minden /méreg/lében kanál pártfunkcionárius, akinek hírhedten aszexuális titkárnője, Gogolák elvtársnő (Versényi Ida) is a népi folklór része lett. Mint - Báron György szerint - minden a filmben: Bástya elvtárs (alias Rákosi), Both Béla feledhetetlen grimaszaival, aki ugye nemcsak rés a kommunizmus erős támfalán, és aki uszizásakor kikergetteti drága népét (amiért amúgy él és hal) a medencéből, aki keserű grimasszal harap bele a „mi narancsunkba", ami gyakorlatilag csak citrom. „Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk!" - Na, ez az a mondat, ami hamar máig ható aranyköpéssé és a magyar valóság teljes leképezésévé vált! Csak úgy, ahogy az ürgebőrbe kötött, dunai csőszkunyhóban elrejtett dokumentumok, a tanúként már meg is kapott halálos ítélet és a hóhér dr. Kotászt kétségbeesve hívó, amúgy esedékes kivégzésére váló Pelikán egész lénye.
„Látiatok feleim szümtükkel, mik vogymuk?" - kérdezte Bacsó akkoriban és máig él a válasz: "Isa por és chomu vogymuk." Igen, olyan esendő, bárkit bármikor elárulni kész, életünkért reszkető kis senkik vagyunk a hatalomnak kiszolgáltatva, mint Pelikán. Elénk is mindig lök a rendszer egy-egy Virág elvtársat, aki „majd egyszer fog kérni tőlünk valamit." Hogy ezt a helyzetet mégis viszonylagos derűvel és a többi barakklakóval ellentétben, lazábban vehettük, abban A tanúnak óriási szerepe van szerintem (ilyen hangulat csak a menzeli, formani filmekben volt a környéken talán, de azok megengedőbbek voltak, eltolva a burleszk és nem a tragikomédia irányába.) Mert Bacsó Péter szinte görög sorstragédiát forgatott Pelikán életéből, csak halálosan maró humorral leöntve.
A mi tirannusaink ilyen Bástya elvtárs-félék, a mi tragikai vétségünk csupán az, hogy megélni és túlélni akarjuk a nagyok hülye játszmáit. Bizony, kicsit savanyú, kicsit éretlen, de a miénk minden pitiségében ez a sors. Harminc-negyven év után se sokat változott ez a kórképünk, ha jól és mélyen körül-, illetve magunkba nézünk. Ezt a sajátosságot kapta el a rendező, ettől rettegett Aczél György, aki volt annyira intelligens, hogy belássa, milyen erős dózisú ébresztő ez a mű.
Hasonló nagy dobása nem lett már a rendezőnek, ezt a magas lécet nem ugrotta át többé soha. Csinált jó filmeket persze: a Te rongyos élet! - ami szintén az ötvenes évek igazságtalan kitelepítéseit mutatta be egy színésznő napjait követve - főszereplőjeként 1983-ban általa lett országosan ismert és híres Udvaros Dorottya. A Hány az óra Vekker úr?-ban pedig megint parádés főszerepet osztott kedvenc Virág elvtársára, a páratlan humorú Őze Lajosra. Utolsó, háborúval foglalkozó filmje, a Karády Katalin életét feldolgozó - a szőke naiva arcú/hangú Nagy-Kálózy Eszterre bízta bátran a búgó barna démon alakítását - Hamvadó cigarettavég, amelyben másik szeretett színésze, az általa is sokat foglalkoztatott, markáns Cserhalmi György játszott. Ennek már nem volt kitörő visszhangja, ahogy totális bukás lett a De kik azok a Lumnitzer nővérek? című munkája a vendéglői ételkritikusokról. Legutolsó alkotásában (Majdnem szűz) viszont megint útjára bocsátott egy fiatal tehetséget, Ubrankovics Júliát, aki ebben a Boróka kiskurva szerepében megkapta az idei filmszemle legjobb színésznőjének járó díjat. Nem hallani arról, hogy tömegek rohannának erre a mozira, noha minden benne van, ami pikáns és izgató (társadalmilag, testileg, stb.): intézetis lány prosti lesz a fiúja szemétsége folytán, így megéli a strichelés lélekgyötrő nyomorát, de kimenekülve tanfolyamra járhat, ahol éltanuló és önálló ember lesz, akit ezért persze igyekeznek régi életének árnyai elgáncsolni, stb. stb....
Bacsó mindenestre halála előtt két hónappal megérhette a dicsfényt saját maga és ifjú főszereplője feje fölött, megélhette a felé áradó szeretet hullámait, amikor Mészáros Márta, hajdani pártfogoltjaként átnyújtotta neki a megérdemelt díjat, hallhatta az őt őszintén köszöntő tapsorkánt. Súlyos betegségéből talán ezért az óráért küzdötte ki magát utoljára az emberek elé betegágyából. Hogy ezt megkapta a sorstól, tán nem volt már miért itt lennie tovább. Noha friss agy és szemlélet jellemezte utolsó percéig, ahogy benső munkatársai, mint például Andor Tamás operatőr vallotta telefonbeszélgetéseik alapján. Szerintem békésen távozott, azzal a tudattal, hogy a kapott talentumait jól fektette be.
Szinte vele egy időben hunyt el - csak jóval nagyobb csendben -aszkézisben eltöltött évtizedek után - a korban is Bacsóval egyidős Horváth Teri. Jellegzetes - parasztos, széles arccsontú - összetéveszthetetlen színésznő volt, akit Rábatamásiból röpített az a fényes szél a pesti színiakadémiára, sorstársaival egyetemben. Híres partnere, Soós Imre oldalán debütált Piros, a Ludas Matyi szerelme szerepében, aztán ezt sok-sok film- és színház-, tévébeli szereplés követte 1986-ig. Ez jelentette számára is az életet, noha a színpadtól már 1981-ben teljesen visszavonult. Sajnos, pedig neki is, mint Bacsó Péternek, nagyon erős, karakteres humora volt: érdekesen kántáló beszédével a nevetésen túl mindig tudott könnyet is fakasztani.
Legnagyobb ilyen varázslata a híres Fejes Endre-darab, a Rozsdatemető Pék Máriája volt. De felejthetetlenül komédiázott az Indul a bakterház eredeti tévéfilmjében, ahol népmesei elemekből és pszichológiai mélységekből keverte ki a Banya abszurd alakját. Most már mindketten - bár talán közös munkájuk nem is volt - egy tekintélyes nemzetközi pantheonból figyelhetik utódaik csetlését-botlását a vásznon és a deszkákon. Abban reménykedhetünk, hogy talán néha súgnak is...
Szász Judit
| Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be! |
| Darázs Béla | 2018-03-06 18:01 | Válasz erre | #1 |
| "Bástya elvtárs" - Farkas Mihály alakját volt hivatott megjeleníteni, nem Rákosi Mátyásét. Monori Lili fh. által megformált Pelikán-lány, Gizike mondatát is : "a statuálás a lényeg"..- sokat idézik az emberek. Megérdemelte volna, hogy a cikkíró megemlítse a nevét, bár lehet, hogy nem tudta beazonosítani. Utóljára módosítva: 2018-03-06 18:06
|
|
