1906. november 2-án született egy milánói arisztokrata családban, ő maga a Modrone grófja címre volt jogosult. Apja hat testvérével együtt a művészetek szeretetére nevelte, így a színház és a zene mellett díszlettervezéssel, sőt versenylovakkal is foglalkozott, s az előkelő arisztokrata ifjak gondtalan életét élte. Sokat utazott külföldre, elsősorban Párizsba, s itt ismerkedett meg 1936-ban Jean Renoir francia rendezővel. A humanista alkotó mellett díszlettervezőként és rendező-asszisztensként dolgozva vált igazi művésszé, és lett - családi háttere ellenére - elkötelezett antifasiszta baloldali gondolkodó, a marxizmus híve.

A II. világháború kitörésekor visszatért hazájába, ahol első egész estét betöltő rendezői filmje, a Megszállottság (1942) kihívta Mussolini haragját és a cenzúra figyelmét. A postás mindig kétszer csenget című regény olasz változatának főszereplője egy asszony, aki megöli férjét, ezt az alkotást tekintik az olasz neorealizmus előfutárának. Visconti iskolát, stílust és példát teremtett, az olasz filmművészetben először szorította háttérbe a formalista irányzatot, példáját követve alkotók sora fordult az álproblémáktól a valóságos élet felé.

Következő dokumentumfilmjét A dicsőség napjai címen (1944) három rendezőtársával együtt forgatta a háború alatti ellenállás témájáról. Ezután klasszikus és kortárs színműveket, operákat és baletteket állított színpadra, olyan sikerrel, hogy meghívták a milánói Scalába, a londoni Covent Gardenbe, a berlini és a bécsi Operába. (Ritka csemege a rendezésében az 1950-es években színre vitt Traviata, a főszerepben a Visconti által minden idők legnagyobb tragikájának nevezett Maria Callas-szal.)

A filmhez csak néhány év múlva tért vissza: az 1948-as Vihar előtt Giovanni Verga 19. századi verista regénye nyomán készült, s egy szegény szicíliai halászcsalád megélhetésért folytatott küzdelmét mutatja be. A Szépek szépe (1951) egy asszony erkölcsi portréja és jellemrajza, egy anyáé, aki saját csalódásaiért úgy próbál kárpótlást találni, hogy tehetségtelen lánya karrierjét egyengeti. A főszerepet Anna Magnani játszotta, akiről később, 1953-ban a Nők vagyunk egyik epizódját készítette.

A realizmus csúcsát Visconti az 1866-ban Velencében játszódó Érzelemmel (1954) érte el. A film hiába ábrázolta lélektanilag hitelesen egy olasz arisztokrata asszony és egy fiatal osztrák tiszt szenvedélyes kapcsolatát, társadalmi célzásai miatt a hadügyminiszter javaslatára cenzúra alá vonták. Az ötvenes évek válságának terméke a neorealizmustól távol álló, Dosztojevszkij nyomán forgatott Fehér éjszakák (1957), egyik legpesszimistább műve, amelyet a velencei filmfesztivál Ezüst Oroszlán-díjával tüntettek ki. A neorealizmushoz tért vissza a pályája csúcspontjának tekintett Rocco és fivérei című társadalmi drámájában (1960), amelynek főszerepét Alain Delon és Claudia Cardinale alakította. A heves vihart kavaró film egy dél-olasz család lezüllésének története, akik a jobb élet reményében egy nagyvárosba, Milánóba költöznek. A mű kivívta az egyházi cenzúra és a polgári képmutatás haragját, ugyanakkor a baloldal az olasz filmművészet megújulásaként értékelte.

A jelen problémáinak megoldhatatlansága miatt Visconti a múltba fordult: az epikus hangvételű, a Risorgimento korában játszódó A párduc (1963) Tomasi di Lampedusa regényéből készült, a címszerepet Burt Lancaster alakította. A szicíliai arisztokrácia és nagypolgárság történelmi tablója Cannes-ben Arany Pálma-díjat nyert. Az 1965-ben készült A Göncöl nyájas csillagai a velencei filmfesztiválon megkapta az Arany Oroszlánt, s már előrevetítette következő alkotásainak témáját: a múlt jelent is meghatározó kísérteteit, a nácizmus bűneit, a nagypolgárság hanyatlását. 1967-ben Camus Közönye nyomán készült Az idegen (főszereplője a pályája csúcsán lévő Marcello Mastroianni), majd 1968-ban az Istenek alkonya. 1969-ben kezdte el német trilógiáját: az Elátkozottak a Krupp-család történetét dolgozza fel (a forgatókönyvért Viscontit Oscar-díjra jelölték). A Halál Velencében (1970) a Thomas Mann-mű önvallomásszerű filmre vitele, központi témája a férfi hiúság, a főszereplő egy szépséget és egyszerűséget kereső homoszexuális férfi. A Ludwig (1973) II. Lajos bajor király életét idézi fel. A Meghitt családi körrel (1974) és Az ártatlannal (1976) visszatért Olaszországba, utolsó filmjén már a halál árnyéka érződik. Visconti a II. világháború olasz filmművészet titokzatos és befolyásos alakja volt; kedvenc témái között szerepelt a családok, illetve az arisztokrácia morális szétesésének és hanyatlásának tanulmányozása, az én, a magánszféra, a valóság vizsgálata.

Az évek óta betegeskedő Visconti 1976. március 17-én halt meg római lakásán influenza-szövődménnyel súlyosbított szív- és keringési elégtelenség következtében.

(MTI-Panoráma - Perge Zita)