Szólhatnánk a politikai fordulatok érzékeny filmírójáról, a történelmi gyalázatok és ficamok emberi drámáinak kérlelhetetlen krónikásáról. Beszélhetünk egy művészről, filmes alkotóról, aki túl sokszor lépett hatalom sújtotta területre, amiért művészetével, munkafeltételeinek korlátozásával fizetett. Beszélhetünk a bátorról, aki vállalta, viselte szembenállásának igazmondásának következményeit, vállalva, hogy megbüntetik érte. Beszélhetünk a történelmi tanúságtevőről, akinek az igazság a munkaeszköze volt, dokumentumfilmes, aki eszközeiben szigorú, történetiségében korrekt, filmjeiben ragaszkodott a tényekhez:  egy tetszetős fordulatért nem adta fel a hitelességet, művészi ereje mellett mindig megőrizte a dokumentalista szakmai tisztességét. Arról a csendes és szívós ellenállásáról.  Volt, aki szép zsidó filmjeiről beszélt, azt hallva ki az áldozatokkal érzett mélységes szolidaritásából. Lehet szólni a női alkotóról, aki anélkül, hogy különösen meglengette volna a feminizmus zászlóját, minden filmjében – már témaválasztásából következően is – előtérben helyezte a nők, a történelmi traumák teherviselőit, az áldozatok és foglyok asszonyait, lányait. Lehet szólni a mesterről, sajátos módszeréről, stílusirányzatáról. Választott tanítványai hozzászegődtek: szinte iskolát teremtett. Sorsából vagy alkatából következett az a számonkérő, tisztánlátó tisztesség? 

Kilenc éves volt az a kislány, akit kilökött otthonából a magyar zsidótörvényeket követő német megszállás: megölték az apját, megverték az anyját, elvitték lágerbe a testvérével. A háború után megtisztulást remélt, de szembesülnie kellett új hazugságokkal és a korábbi remények meghiúsulásával. Igazságakarata erősebb volt, mint önérdeke, fontosabb, mint egzisztenciája, előbbrevaló, mint szakmai érvényesülése, fölébe került szakmai hiúságának. Kevésbé érdekelte saját helyzete, mint a képviselt igazság megmutatása. Öntörvényű volt és ennek gyökerei belső törvényeiből táplálkoztak. Amellé kell állni, akit bántanak - mondta egyszer egy interjújában. Amikor Pócspetriben, kiderült, hogy az Ávósok verték a pócspetri parasztasszonyokat, úgy ahogy anyámat verték a pénzverdében, ugyanazzal a módszerre: kezeket a falhoz, lábakat föl és a talpat. Talpaltak! Én ugyanúgy sírtam az asszonyokkal. Ők lehet, hogy nem tudták, hogy miért sírok, de én tudtam, hogy ők miért sírnak. Mindegy, hogy valakit azért ütnek, mert zsidó vagy azért, mert katolikus. Hát hogy lenne különbség.  Hát lehet embert ütni?  Egyik legfontosabb vallomása édesanyja temetéséről szól. Akkor találkozott először a zsidó liturgikus szokásokkal. „Felnyitották a koporsót akkor láttam ezt: elővettek két cserépdarabot rátették a szemére és azt mondták: láttál már eleget, megint fogtak kettőt a füléhez tették és azt mondták, hallottál eleget és egyet a szájára tettek és azt mondták, szóltál már eleget. Ezt én magamnak úgy fordítottam le, hogy az ember szóljon, amikor szólnia kell és lásson, amikor látnia kell. Amíg él,  kötelessége látni, hallani és szólni." Megtette. Ahogy reméljük, lesznek követői. Lesz folytatása bátorságában, módszerében, elszántságában. Akik képesek lesznek erre a szívós makacsságra és csak belső jutalomra számító igazságküzdelemre. Meg kell tanulni Ember Judit szelíd keménységét, a nyitott elszántságát, a megmerülni tudását a másik világában, hogy megszólaltassa azokat, akik alig tudnak beszélni, hogy megnyissa azokat, akik nem mernek beszélni, hogy csendes figyelemmel, aktív jelenléttel és sorra nyitogassa az ajtókat, az elzárt emlékezet elzárkózó félelmeinek alig mozdítható kapuit. De leges legfőképpen, szólni kell arról a csodálatosan megértő, kivételes empátiával és odafigyeléssel rendelkező édesanyáról, aki önfeláldozással mindent megadott lányának, aki mikor megkérdezték, mi a legjelentősebb műve, egyszerűen azt válaszolta: A lányom.”

Losonczy Ágnes

E.J.:

„Hetvenkedünk? Hetvenkedünk?
Hetvenkedek. (Nyugi, maximum: tíz évig.) (Ha egyáltalán…)

Utána minden nagyon jó lesz. Akira Kuroszava mondta: egy rendező a nyolcvanas éveiben alkotja legszebb filmjeit. Addigra beér…

(Hát… majd meglátjuk…) (A vak is ezt mondta.)

Mit mond? Mit mond? Hangosabban!

Hogy… meg-lát-juk…

Anyu, mondd, hogy mit látok!

Mit látsz? Mit látsz? …

HOGY MIK VOGYMUK:

ISA POUR S HOMOU VOGYMUK.

Vogymuk.

Vogymuk vagy nem vogymuk: ez itt a kérdés.”