Megismerkedett az Elle című lap irodalmi vezetőjével, aki filmrecenziók írásával bízta meg, így otthagyta a gyári munkát. Egy munkásfilmklub alapításán fáradozott, amikor egy szélhámos miatt pénzügyi zűrbe keveredett, és apja intézkedésére fiatalkorúak nevelőintézetébe került.
Életében romantikus fordulat következett: levelet írt André Bazinnek, a legnagyobb francia filmkritikusnak és filmesztétának, aki kihozatta az intézetből és két helyen is munkát szerzett neki. A fiú éjjel-nappal a Cinématheque (a párizsi filmmúzeum) vetítésein ült, az iskola és a család elől is a moziba menekült. Egy szerelmi csalódás 18 évesen a katonasághoz "kergette". Fél év németországi kiképzés után Vietnámba vezényelték volna, ám ehhez nem volt kedve, s katonaszökevény lett; ismét Bazin mentette meg, aki leszereltette védencét.
Truffaut az ötvenes évek elejére már a Cahiers du Cinéma című szaklap ismert kritikusa volt, amely Bazin védőszárnya alatt lett az úgynevezett francia új hullám fészke. Truffaut leghírhedtebb vitacikke - A francia film bizonyos irányzata - támadás volt a hagyományos film és filmesek ellen. Élőhalottnak nevezte a korabeli francia filmművészetet, követelte a szerzői filmet, amelyben szabadon bontakozhat ki a rendező teremtő egyénisége.
A filmkészítés gyakorlatával 1956-ban Roberto Rossellini olasz filmrendező asszisztenseként ismerkedett meg. Dolgozott Jacques Rivette és Jean-Luc Godard francia rendezők stábjában, rendezett két rövidfilmet, majd 1959-ben elkészítette első, önéletrajzi ihletésű filmjét.
A gyermekkor gyötrelmeiről szóló Négyszáz csapás című filmje tizenkét nemzetközi díjat, közte a cannes-i legjobb rendezés díját hozta, s azonnal a filmművészet nagyjai közé emelte őt. A film főhőse, Antoine - Jean-Pierre Léaud megformálásában - Truffaut megszemélyesítője és filmjeinek visszatérő figurája, felbukkan a Húszévesek szerelme egyik epizódjában (1961), az Antoine és Colette-ben (1962), a Lopott csókokban (1968), a Családi fészekben (1970), majd az Antoine Doinel-történeteket lezáró 1979-es Menekülő szerelemben.
A Cahiers című szaklap köré tömörült művészek közömbösek voltak a hagyományos filmművészet iránt, lazább szövegkönyvvel és szabadabb vágási technikával dolgoztak. Közülük is kitűnt Truffaut, a Négyszáz csapás, majd az 1960-as Lőj a zongoristára változatos, újszerű ötleteivel. Különböző műfajokkal kísérletezett, de mégsem a képi világával, formanyelvével hozott újat a filmművészetben, hanem avval, hogy megteremtette az úgynevezett személyes filmet.
Filmjeinek többsége regényből készült, de ezeket csak alapötletként használta, s a témát maga formálta új, önálló művé. A Jules és Jim (1962) Henri-Pierre Roché elfelejtett regényéből lett a francia filmes új hullám alapműve. A történet közel húsz évet, három ember különös és megrendítő kapcsolatát, szerelmüket, barátságukat és halálukat öleli át.
Filmjeiben eredetien ábrázolta a szerelem gyötrelmeit, a fiatalkor ártatlanságát és magányérzetét. További művei - a Bársonyos bőr (1964), A menyasszony feketében volt (1968), a Mississippi szirénje(1969), A zsebpénz (1977), A férfi, aki szerette a nőket (1977), Az utolsó metró (1980), a Szomszéd szeretők (1981) vagy a Végre vasárnap (1983) - mind e témákat járták körül. Ismert filmje még a Ray Bradbury fantasztikus novellájából készült Fahrenheit 451 (1966), A vad gyerek (1970), az Amerikai éjszaka (1973), amely elnyerte a legjobb külföldi film kategóriájában az Oscar-díjat és a Zöld szoba (1978), amelyben ő maga is játszott.
Truffaut 52 éves korában, 1984. október 21-én agydaganatban halt meg Neuilly-sur-Seine-ben.
(MTI)
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be! |
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez! Legyen Ön az első! |