Budapesten született 1946-ban. Gyermekorvos édesapjától örökölte a művészetek, a zene, az irodalom, a színház szeretetét, s azt a fajta polgári habitust, amely többek között az öltözködési kultúráját is meghatározta, hiszen Radnóti a mai napig is mindig öltönyben, nyakkendőben jár, saját bevallása szerint ifjabb éveiben sem hordott soha farmert.

Kamaszévei lázas szellemi tevékenységben teltek, mint minden ifjú, versekkel kezdte pályáját, amelyek közül egy az Élet és Irodalomban is megjelent Tádé Sándor álnéven. Írt emellett Csontváry Magányos cédrusáról oratóriumot, Julianus barát utazása címmel regényt, történelmi drámákat és eposzoka. Középiskoláit több gimnáziumban végezte, s végül a Petőfiben érettségizett le. Itt barátkozott össze Balassa Péterrel, Boldizsár Miklóssal és Kenedi Jánossal is.

Az érettségit követően családjuk barátja, Hegedűs Géza tanácsára az ELTE Bölcsészettudományi Karán, magyar-népművelés szakon kezdte meg tanulmányait. Hamar rájött, hogy döntése téves volt, s a következő évben már magyar-filozófia szakon tanult tovább. A filozófia iránti érdeklődése még gimnazista korában alakult ki, amikor jó barátságba került Fehér Ferenccel, aki beszélgetéseik során ráirányította figyelmét a mindennapi élet kérdéseinek teoretikus vizsgálatára. A Fehér Ferenccel való kapcsolatnak köszönhetően egyetemista korában megismerkedett Lukács Györggyel, akivel rendszeres beszélgetéseket folytatott.

A kora ifjúkorától marxista meggyőződésű Radnóti 1968-ban úgy gondolta, hogy felvételét kéri a pártba is, s ajánlónak Király Istvánt kérte fel. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás miatt azonban elállt szándékától, s megkérdőjeleződött a marxizmushoz való viszonya is. 1969-ben a diploma megszerzését követően a Magvető Könyvkiadóhoz került lektornak, ahol számos szépirodalmi és filozófiai művet szerkesztett, s ő volt a felelőse Lukács válogatott írásai kiadásának is. 1972-ben a Magvető akkori igazgatójával, Kardos Györggyel folytatott politikai hátterű vita után kirúgták, s a Gondolat Könyvkiadó lektora lett. 1980-ban politikai okokból innen is elbocsátották, az ezt követő kilenc évben szabadfoglalkozású író volt, többnyire fordításokból élt.

1989-ben az akkor induló Holmi című lap egyik szerkesztője lett, s ugyanebben az évben az ELTE esztétika tanszékére hívták tanárnak. 1991-ben a filozófiai tudomány doktora lett, 1993 óta pedig egyetemi tanár. Tanári, írói, szerkesztői tevékenysége mellett a közéletben is aktívan részt vesz. Szerepet vállalt a demokratikus ellenzék munkájában, 1988-89-ben az SZDSZ Országos Tanácsának tagja, 1994-ben országgyűlési képviselőjelöltje volt. Tagja az MÚOSZ-nak, a Magyar Írószövetségnek és az MTA Filozófiai Bizottságának. 1995 és 1999 között a Soros Alapítvány könyvpályázati zsűrijének elnöke, 1997-től 2000-ig részt vett a Kossuth- és Széchenyi-díj irodalmi albizottságának munkájában.

Radnóti az esztétika tudományának egyik legeredetibb és legjelentősebb jelenkori képviselője. Kutatásainak legnagyobb része a kultúrfilozófia és a művészetfilozófia határterületéhez kapcsolódik, nemzetközi tekintetben is jelentős kezdeményezése a műalkotásnak mint történelmi ténynek, s az azt értelmező irodalomnak a filozófiai elemzése. Első könyve 1981-ben jelent meg A szenvedő misztikus címmel, ebben Pilinszky János költészetét elemezte a misztika és a lírai formák kapcsolatrendszerében. Két tanulmánykötetében is foglalkozott a XX. század egyik legjelentősebb német filozófusa, Walter Benjamin munkásságával: az 1990-es "Tisztelt közönség, kulcsot te találj!" címűben (ebben többek között Heidegerről és Panofskyról is jelent meg tanulmánya), valamint az 1999-es Krédó és rezignáció című kötetben. Legutóbbi, a 2004-ben megjelent Műhelymunka című könyvében többek között a modern magyar irodalom jeleseiről, Kertész Imréről, Esterházyról, Kukorellyről és Petri Györgyről olvashatunk tanulmányokat. Emellett számos kritikája, elméleti írása látott napvilágot magyar és idegen nyelvű folyóiratokban is.

Tevékenységéért több rangos kitüntetést is kapott, 1991-ben Déry Tibor-jutalmat s Mikes Kelemen-díjat, 1993-ban Kosztolányi Dezső-díjat, 1995-ben József Attila-díjat, 2005-ben pedig Széchenyi-díjjal tüntették ki „a XX. századi magyar irodalmi hagyomány kritikai értelmezéséért, a művészetkritika, különösképpen az irodalomkritika filozófiai és irodalomelméleti megalapozását szolgáló munkásságáért".

(MTI-Panoráma - Sarudi Ágnes)