Rajcsi is külön fejezete lenne az újságírásban  az  odaadásnak és szakmai elhivatottságnak, de most a hozzá hasonlóan dolgozó és vélekedő csapattársáról, az élete 77. évében elhunyt H. Barta Lajosról szól a búcsúztató. (Rajcsányi szíve a mai Boscoló Hotelnek helyet adó – akkor még lerobbant és sok kis kreclire felszabdalt – New-York Palota lépcsőjén robbant szét. Neki való halál volt a nyolcvanasokban.)

H. Barta Lajos – a ponttal lezárt nagybetű szülőfaluját, Hartát jelölte   – emlékeimben egy ide-odagördülő korpulens, az ujjai közt mindig bagót égető, örökké mosolygó, isteni humorú emberként jelenik meg. Nagyon rég volt, hogy találkoztunk, mint munkatársak – 31 éve –, azóta soha nem is láttam (bevallom, nem is olvastam tőle, de igyekszem majd pótolni), csak mint szerkesztőt ismertem. Kicsit selypegős beszédével, csillogó szemével, mindig derűs és kedves hozzáállásával tényleg fényt lopott a zegzugos szerkesztőségbe. Mindenki szerette, örült is, ha találkozott vele és boldogan állt le fecsegni bármiről; olyan jó volt nikotinos mosolyába feledkezni. (Talán ez a szenvedélye vitte el élete 77. évében?)

Amikor einstandolták patinás lapját, sok társával együtt kilépett, és megalapította velük a Régi Nemzetesek Társaságát. Az a váltás biztosan törést okozott nála, hisz a családias hangulatban ő éjjel-nappal (bár a skriblerek mindig délutántól dolgoznak ugye) otthon volt. Irodalmi munkásságáról olvasható a linkben, és itt pedig a szegedi színházban bemutatott darabjáról esik szó. http://www.szinhaz.szeged.hu/sznsz/szindarab/h-barta-lajos-balkanember

Szász Judit