Harminc éve, 1976. augusztus 25-én hunyt el Stockholmban Eyvind Johnson Nobel-díjas svéd író, akinek legismertebb regénye a Kegyes urunk, Carolus című, amelyben Nagy Károly államalapításának és uralkodásának időszakát, a longobárdok utolsó felkelésének történetét tárta fel bölcseletei eszmefuttatásokkal átszőtt színes képekben. Svédország északi részén, Svartbjörnsbyn településen született 1900. július 29-én. Szegény munkáscsaládból származott, s amikor apja megbetegedett, anyja testvérénél nevelkedett tovább. 13 éves korában otthagyta az iskolát és az őt befogadó családot, s munkába állt. Dolgozott téglagyárban és fűrésztelepen, volt erdőmunkás, gazdasági cseléd, mozijegyárus, mozigépész és elektroműszerész. Közben már kamaszként tagja lett különféle ifjúszocialista, anarchista csoportosulásoknak. Autodidakta módon képezte magát: rengeteget olvasott, s az 1910-es évek végétől már cikkei jelentek meg különböző lapokban. 1919-ben Stockholmba költözött, ahol két írótársával létrehozta De Gröna című proletáríró-egyesületet, s megalapította a Var nutid című folyóiratot. 1921-től két éven keresztül Berlinben élt, majd átköltözött Párizsba, ahol mosogatóként, később svéd munkáslapok tudósítójaként dolgozott, s Dos Passos, Joyce, Döblin, Prosut, Gide és Freud műveit tanulmányozta. Az ebből a korszakból való regényei (Timanék és az igazságosság, Város a sötétben) még erősen Hamsun és az expresszionizmus hatását tükrözték. 1927-ben feleségül vette Aase Christofersent, akinek 1938-ban bekövetkezett halála után Cilla Frankenhauserrel kötött házasságot.
1930-ban visszatért Svédországba, ahol hamarosan vezető szerepet játszott különböző antifasiszta csoportosulásokban. 1934 és 1937 között írta meg az önéletrajzi fogantatású Olof története című tetralógiáját, amelyben úti élményeit, ifjúkorát, a munkásmozgalommal való kapcsolatát dolgozta fel. A mű nagy sikert aratott, s Johnson nevét egy csapásra ismertté tette.
1941 és 1945 között a Nordens Frihet és a Handslag című folyóiratokat szerkesztette, cikkeiben harcosan támadta a háborús idők svéd semlegesség-ideológiáját, s a demokratikus északi együttműködést sürgette. 1941-43-ban készült el egyik legjelentősebb műve, a Krilon című trilógia, amelyben újszerű elbeszélő technikával dolgozott, felhasználva az idősíkok állandó változtatását és a pszichoanalízis eredményeit alkalmazó belső monológot is.
A háború után egy ideig Svájcban és Angliában élt, s később is hosszabb utazásokat tett. Hazatérése után 1953-ban a göteborgi egyetem díszdoktorává választották, majd 1957-ben a Svéd Akadémia tagja lett. Az 1946-tól terjedő időszakban hátat fordított minden közéleti szereplésnek, ideológiának, s történelmi regényeket kezdett írni. 1946-ban jelent meg a homéroszi történetet feldolgozó Odüsszeusz hazatér, amelyben az ókori mítoszt fogalmazta újra a jelennek szóló érvénnyel. A három évvel később keletkezett Rózsák és lángok című regénye az 1634-es louduni boszorkányper kapcsán a klasszikus nyugat-európai kisvárosi mentalitás és a jelenkort beárnyékoló világnézeti terror együttműködéséről szól. (Ezt a pert később Aldous Huxley regényben dolgozta fel, Ken Russell pedig Ördögök címmel készített a témából filmet.) Legnagyobb és világszerte legismertebb munkája az 1960-as Kegyes urunk, Carolus című regénye, amelyben Nagy Károly államalapításának és uralkodásának időszakát, a longobárdok utolsó felkelésének történetét tárta fel bölcseletei eszmefuttatásokkal átszőtt színes képekben.
1974-ben – Harry Martinsonnal megosztva – neki ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat „elbeszélő művészetéért, melynek révén téren és időn túl a béke szolgálatát hirdeti". Eyvind Johnson két évvel később, 1976. augusztus 25-én Stockholmban halt meg.
(MTI-Panoráma - Sarudi Ágnes)
| Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be! |
| Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez! Legyen Ön az első! |
