Az írásait, interjúit átható derű ellenére szinte egész életében depresszióval küszködött, olyannyira, hogy 1984-ben még öngyilkossággal is megpróbálkozott, talán családi indíttatásra: anyja önkezével vetett véget életének a II. világháború elején.

Vonnegut gyakran viccelődött a hajlott kor nehézségeivel, a végső életszakaszt leginkább pontos vesszőhöz hasonította.

„Apám nagyon boldogtalan volt élete vége felé, de egyúttal büszke arra, hogy nem lett öngyilkos. Követem példáját, nehogy rossz példát mutassak a gyerekeimnek" - mondta pár éve egy interjúban.

„Kedvenc" halálnemének a repülőszerencsétlenséget választotta volna a Kilimandzsáró csúcsába ütköző géppel. Nem így történt: pár hete elesett manhattani lakásában, és súlyos agysérülés végzett vele.

Vonnegut 1922. november 11-én született. Ősei Németországból, a vesztfáliai Münsterből származtak, nevük egy távoli ősre vezethető vissza, akinek birtoka - ein Gut - a kis Funne folyó mentén terült el, innen a Funnegut név, birtok a Funne mentén.

Az ősök 1848-ban egymillió más némethez hasonlóan vándoroltak ki Amerikába, és 1850-ben letelepedtek Indianapolisban. Anyja, Edith Lieber düsseldorfi család leszármazottja. A Kurt Vonneguttal 1913-ban kötött frigyből három gyermek született, Bernard 1914-ben, Alice 1917-ben és Kurt 1922-ben.

Bernard fizikus lett, ezen belül viharszakértő. Alice fiatalon meghalt rákban, három gyermekét nagybácsi fogadta örökbe. Vonnegutnak is három gyermeke született, első feleségétől, második nejével - Jill Krementz fényképésszel - pedig örökbe fogadtak még egy lányt.

Ami iskoláit illeti, természettudományt tanult a Cornell Egyetemen, majd a japán támadás után (1941) belépett a hadseregbe. Felderítő lett az európai fronton, s német hadifogságba került. Egy drezdai hadiüzemben dolgozott, átélte a város 1945-ös angolszász szőnyegbombázását. Hazatérve a General Electric reklámosztályán dolgozott.

1950-ben jelent meg első novellája, A Barnhouse effektus címmel. Ezt követően kilépett a General Electrictől és csak az írással foglalkozott. Szatírája kezdetben az elgépiesedett amerikai életformát támadja (Utópia 14, 1953), később látószöge kitágul az egész emberi nemre, a jelen történelmére. Első regénye A Titán szirénjei (1959), majd az Éj anyánk (1961), a Macskabölcső (1963), az Áldja meg az isten, Mr. Rosewater (1965) következett. Utóbbi talán a legsikerültebb társadalombírálati műve, ugyanakkor Az ötös számú vágóhíd (1969) hozta meg számára a nemzetközi sikert.

Ez a regény részben az író személyes emlékein alapul, az 1945. februári 13-i drezdai bombázáson, amelynek során äminden semmivé lett, csak a pincék maradtak meg, bennük 135 000 Hansi és Gréti összesülve, mint a mézeskalács-figurák."

Ebben a regényben is, akárcsak többi művében, a megtörtént és elképzelt események, különböző térbeli és időbeli síkon, swifti szatírában tárják fel a társadalom ellentmondásait. Vonnegutra jellemző a tények sokkolóan leegyszerűsítő, de minden leegyszerűsítés ellenére mégis hiteles ábrázolása.

Időszakonként egyetemen regényírást oktatott, imádta a tanítást, mondván, az az egyetlen szégyenkezés nélkül űzhető foglalkozás.

Vonnegut műveit televízióban, rádióban és színházban is játsszák. Három regényét megfilmesítették. Az Ötös számú vágóhídat George Roy Hill rendezte, zenéjét Glenn Gould szerezte. A Bajnokok reggelije (1973) című könyvéből készült film producere és egyik főszereplője Bruce Willis, a másik főszereplő Nick Nolte, aki az Éj anyánk főszerepét is eljátszotta.

További fontosabb művei: Börleszk (1976), Mesterlövész (1983), Galápagos (1985), Hókusz-pókusz (1990), Időrengés (1997). Későbbi regényeiben csökkent a fantasztikum és erősödött az amerikai társadalom rajza. Kékszakáll (1988) című regénye egy amerikai-örmény festő alakjával az 1915-ös örmény népirtástól kezdve fogja össze a XX. század történetét. Halálnál hosszabb sorsok című kötete önéletrajzi írásokból áll.

Magáról így vallott Majomház című könyvének bevezetőjében: „1949 óta írok. Autodidakta vagyok. Nincsenek elméleteim az írással kapcsolatban, amelyek segítségére lehetnének másoknak. Ha írok, azzá válok, amivé látszólag válnom kell. Magasságom száznyolcvanöt centiméter, a súlyom csaknem kilencvenegy kiló. Mozgáskoordinációm tökéletlen, kivéve, ha úszom. Az írás ennek a kölcsönhústömegnek a dolga. Vízben gyönyörű vagyok."

(MTI-Panoráma - Takáts Annamária, Sajtóadatbank)