Apja, Németh József nagy műveltségű földrajz-történelem szakos tanár volt. A család rövid szolnoki tartózkodást követően Pestre költözött, ahol az apa a Toldy Ferenc Gimnáziumban tanított. Németh László iskoláit a Medve utcai elemiben kezdte, majd 1911-től a Bulyovszky utcai reálgimnázium tanulója lett. Szünideinek nagy részét apja jómódú parasztrokonainál töltötte Szilasbalháson (ma Mezőszilas), amelyet később több művében is megörökített.

1917-ben beiratkozott a Toldy Gimnáziumba, az itteni önképzőkörben mutatkozott be először írásaival. Az érettségit követően előbb a pesti bölcsészkar magyar-francia szakos hallgatója volt, majd 1920 tavaszán átiratkozott az orvosi karra, mondván: a humán ismereteket olvasás útján is elsajátíthatja az ember, de korszerű műveltség nincs természettudományos ismeretek nélkül. 1925-től a Szent János Kórház cselédkönyves orvosa lett, s hogy megnősülhessen, fogorvosi végzettséget is szerzett. Ebben az évben vette nőül Démusz Ellát, egy gazdag vendéglős leányát, s házasságukból hat leány született.

Ugyancsak 1925-ben megnyerte a Nyugat novellapályázatát a Horváthné meghal című írásával, s ettől az időtől a Protestáns Szemle, a Társadalomtudomány, az Erő közölték írásait. 1927-től a Napkelet vezető kritikusa volt, s itt jelentette meg első regényét is, az Emberi színjátékot 1929-ben. Ebből az időből származott barátsága Babitscsal, akinek hívására a Nyugat kritikusa lett. 1930-ben Baumgarten-díjat kapott, amit - bizonyos sajtóbeli támadások miatt - visszautasított. 1932-ben, szakítva a Nyugattal, ismeretterjesztő szándékkal kiadta saját egyszemélyes folyóiratát, a Tanút, amely 1937-ig jelent meg. 1934-ben Fülep Lajossal és Gulyás Pállal megindította a Választ, a népi írói mozgalom folyóiratát, s ugyanekkor a Rádió irodalmi tanácsadója, majd a Magyarország című lap cikkírója volt.

1935-ben csatlakozott az Új Szellemi Front reformmozgalmához, de hamar átlátta a Gömbös-féle reformígéretek hamisságát. Betegsége miatt egy időre visszavonult a közélettől, s elsősorban az írásra összpontosított. Megírta a Gyász, majd a Bűn című regényeit, a VII. Gergely című történelemi drámáját, s belefogott az Utolsó kísérlet című regényciklusába. 1938-ban a Nemzeti Kamaraszínház színre vitte Villámfénynél című drámáját, s ezt követően sorra születtek az értelmiség eszményei és külső élete közt támadt meghasonlást tükröző darabjai (Papucshős, Cseresnyés, Bethlen Kata). 1939-ben a német nyomás elleni védekezés és a szellemi ellenállás vágya íratja meg vele azóta is sokat vitatott tanulmányát, a Kisebbségben címűt.

A II. világháború idején a Kelet Népe, a Híd és a Magyar Csillag közölte írásait, megjelent tanulmánykötete A minőség forradalma címmel, s Széchenyiről írott monográfiája. Az 1943-as szárszói találkozón felolvasta A második szárszói beszéd címen ismert tanulmányát, amelyben a háború utáni magyar társadalmi átalakulás lehetséges útjaival foglalkozott.

A háborút követően Hódmezővásárhelyre költözött, ahol 1948-ig a református gimnázium óraadó tanára volt. Ebben az időszakban elsősorban pedagógiai tárgyú esszéket írt, s ekkor fejezte be Széchenyi című drámáját, valamint az Iszony és az Égető Eszter című regényeit, s megjelent első műfordítása is. 1948-ban visszatért Budapestre, s néhány évig csak műfordítással foglalkozott, az Anna Karenina fordításáért 1951-ben József Attila-díjat is kapott. 1954-ben orvosai hipertóniát állapítottak meg nála, s ettől kezdve írta betegségnaplóját, önmegfigyeléseit Levelek a hipertóniáról címmel.

1956 októberében bemutatták Galilei című drámáját, a forradalom napjaiban megjelent Emelkedő nemzet című cikkében a szocializmus valódi értékeinek átmentésére hívta fel a figyelmet. 1957-ben Kossuth-díjat kapott, ám ennek összegét a hódmezővásárhelyi gimnáziumnak adományozta. 1958-ban a Tihany melletti Sajkódon felépült kis dolgozóháza, s ettől kezdve itt rendezte be írói műhelyét. A 60-as évektől sokat utazott nyugati országokba is, munkásságát több hivatalos elismerés is díjazta, tanulmányai sorra jelentek meg, regényeit több nyelvre lefordították, a színházak állandóan repertoárjukon tartották drámáit, 1965-ben az Iszonyból film is készült. 1969-ben a Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó megindította életműkiadását.

1970-ben Hódmezővásárhelyen és Szegeden mutatták be utolsó drámáját, a Semmelweisről szóló Az írás ördögét. Ezt követően betegsége súlyosbodásával munkaereje is megtört, új műbe már nem kezdett, régebbi írásait rendezte sajtó alá. 1971 januárjában súlyos agyvérzést kapott, amelyből már nem tudott teljesen felépülni. Eleget tett még meghívásoknak, de ideje jórészét visszavonultan töltötte egészen 1975. március 3-án bekövetkezett haláláig.

Németh László életműve mennyiségére, műfaji változatosságára nézve is lenyűgöző: regény, dráma, esszé, kritika, műfordítás, s kultúrtörténeti szempontból fontos szerepük van önéletírásainak és levelezésének is. Talán regényei a legnépszerűbbek, ám ő esszéit ítélte legfontosabbaknak, amelyekben az emberiség és a nemzet sorsát jobbítani szándékozó (ma már tudjuk, meglehetősen utópisztikus) elképzeléseit fogalmazta meg.

A Sajkódi estékben írta: „..az élet legnagyobb öröme a tanulás...de az élet nemcsak utazás, hanem szobrászmunka is: valami szépet kihozni önmagunkból, az élő anyagból - s ezt a környezetre is kiterjeszteni."

(MTI-Panoráma - Sarudi Ágnes)