Hetvenöt éve, 1937. április 6-án vetett véget életének "a magyar bánat és az emberi részvét költője", Juhász Gyula. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának anyaga:

Juhász Gyula szegedi kispolgári családban született 1883. április 4-én. Ősei többnyire kisiparosok, anyai nagyapja az utolsó szegedi gombkötőmester volt. A visszahúzódó, gyenge fizikumú fiú a piaristákhoz járt gimnáziumba, 1899-től egy évig Vácott piarista novícius is volt. Aztán mégis hátat fordított a papi hivatásnak, és 1902-től a pesti egyetem magyar-latin szakán tanult tovább. A Négyesy professzor vezette legendás stílusgyakorlat órákon kötött életre szóló barátságot Kosztolányival és Babitscsal, költői pályájuk is egy időben indult. 1905-ben került kapcsolatba Adyval, akinek elsőként ismerte fel korszakos jelentőségét.

1906-ban letett tanári vizsgája után szülővárosában szeretett volna elhelyezkedni, de csak Máramarosszigeten, majd Léván kapott tanári állást. A kisvárosi lét, a társaság hiánya megviselte érzékeny lelkét, első ízben ekkor kísérelt meg öngyilkosságot.

1907-ben Szegeden kiadták első verseskötetét, 1908-ban pedig Nagyváradra került a premontrei gimnáziumba. A város pezsgő szellemi élete inspirálóan hatott művészetére is, egyik megalapítója lett a Holnap antológiát megjelentető költői mozgalomnak, majd az 1908 elején meginduló Nyugatnak is a kezdetektől szerzője volt. Váradon ismerte meg Sárvári Anna színésznőt is, aki a költő számára a nő, a szerelem örök jelképe lett, a reménytelen vonzalmat megörökítő Anna-versei szerelmi líránk legszebb darabjai közé tartoznak.

Juhász Gyula 1911-ben Szakolcára, két év múlva Makóra került tanárnak, ezt a váradi évek után száműzetésként élte meg. 1914-ben ismét öngyilkosságot kísérelt meg, Pesten mellbe lőtte magát, sokáig a Rókus kórházban kezelték. 1915-ben újabb kötete jelent meg Új versek címmel, ebben talált rá saját hangjára, amelyet az impresszionizmus és parnasszizmus formált, s erőteljes hangulatiság, érzelmesség és szépségkultusz uralt.

1917-ben idegrohamot kapott, klinikai kezelése után hivatalosan is elmebetegnek nyilvánították. Állapotában javulást az 1918-as év jelentett, visszatérő életkedvvel várta a forradalmakat, reménykedésének verseiben, vezércikkeiben adott hangot. Ekkor már ismét Szegeden élt, és aktívan is részt vett a közéletben: az őszirózsás forradalom után tagja volt a szegedi Nemzeti Tanácsnak, a radikális párt egyik vezetője, a Délmagyarország vezető publicistája lett. A proletárforradalmat 1919-ben Forradalmi kiskátéjával köszöntötte, tagja lett a szegedi színház direktóriumának. A várost megszálló franciák eltávolították a színháztól, egy tanárgyűlésen bántalmazták is.

A bukás után élete megtört, politikai szereplése miatt nyugdíjat nem kapott, verseiből és cikkeiből élt, a Munka című szociáldemokrata lap foglalkoztatta. Vigasza, menedéke a költészet maradt, finoman árnyalt, tökéletes formaművészetről tanúskodó verseinek legfőbb témái a társadalmi kérdések, a reménytelenül kínzó szerelem, a művészi szépségekben való gyönyörködés lettek.

Negyedszázados költői jubileumán Babits, Kosztolányi, Móra köszöntötték, 1929-ben az elsők között jutalmazták Baumgarten-díjjal, amelyet 1930-ban és 1931-ben is megkapott. Egészsége azonban egyre romlott, ideje nagy részét szanatóriumban töltötte, s 1937. április 6-án veronállal vetett véget életének.

"A magyar bánat és az emberi részvét költője vagyok" - írta magáról, s valóban egész életművében hangsúlyosan van jelen a magyarság, a magyar táj, az emberszeretet, a jobbító szándékú forradalmiság, a szerelem, a szépség és a művészet szeretete. Zárt kompozíciójú, kötött formájú verseit zeneiség jellemzi. Juhász Gyula újságírói, költői munkásságán túl írt kisregényt (Orbán lelke), néhány önéletrajzi ihletésű elbeszélést, Atalanta címmel daljátékot.

(MTI)