A ma már Szlovákiához tartozó Oroszváron jött a világra, majd a család Gyõrszentmártonba költözött, s apja Pannonhalma fõjegyzõje lett. Középiskolai tanulmányait a gyõri bencés gimnáziumban végezte. A II. világháborúban leventeként szolgált, de néhány társával megszökött, s orosz hadifogságba került. A Krím-félszigeten töltött hároméves rabság, amelynek során dolgozott bányában, fakitermelésen, majd követ fejtett, egy életre nyomot hagyott benne.

1947-ben tért haza a fogságból, s népi kollégistaként beiratkozott az orvosi egyetemre, amit három évvel késõbb abbahagyott, s átiratkozott a vegyészmérnöki karra. Innen két és fél év után távozott, s ezt követõen közgazdasági tanulmányokat folytatott. Végül tisztviselõ, majd vállalati közgazdász lett, egy ideig a Városépítési Tudományos és Tervezõ Intézetben dolgozott, s az óbudai hajógyárban a vezérigazgató mellett orosz tolmácsként is működött. Irodalmi pályafutását költõként kezdte, számos visszautasítás után Weöres Sándor és Fodor András segítségével verseit 1954-tõl a Csillag, a Dunántúl és a Jelenkor is közölte.

Prózaíróként 1959-ben debütált, ebben az évben jelent meg a hadifogsága élményeit feldolgozó Deszkakolostor című elbeszéléskötete, valamint A péntek lépcsõin című kisregénye, amelyben a francia egzisztencialista irodalomhoz hasonlóan az egyén és a szabadság, a szabadság és a determináció viszonyát vizsgálta. A közönség és a hatalom is felfigyelt a különös hangú íróra, utóbbi azonnal meg is bélyegezte, depresszionista, freudista, dekadens és szocializmusellenes jelzõkkel illette. Hernádi ebben az idõben írta meg az ötvenes évek mindennapi terrorjáról szóló regényét is, amely csak 1981-ben jelenhetett meg Kiáltás és kiáltás címmel.

1959-ben a Deszkakolostor megjelenése kapcsán ismerkedett össze Jancsó Miklóssal, akinek késõbb állandó forgatókönyvírója, alkotótársa és barátja lett. Noha állítólag a rettegett kultúrpápa, Aczél György hozta õket össze, mondván két ilyen tehetséges embernek együtt kell dolgoznia, Aczél nem mindig nézte jó szemmel Hernádi irodalmi munkásságát, így például a Szegénylegények című film stáblistájáról le is vetette a nevét. Az alkotópáros ettõl függetlenül kitűnõen működött együtt, egymás ötleteit támogatva dolgoztak. A rendszerváltozás elõtti idõkben mindkettejüket a szabadság hiánya, a kisemberek örökös elnyomatása foglalkoztatta, s filmjeikben ezekre a kérdésekre igyekeztek választ keresni (Csend és kiáltás, Fényes szelek, Oldás és kötés, Szörnyek évadja, Jézus Krisztus horoszkópja). Az újabb idõszak filmjeiben, a Kapa-Pepe-filmekben pedig a magyar történelmet és a jelenkort ábrázolták a maguk groteszk és mulatságos módján. Hernádi Jancsó mellett másoknak is írt forgatókönyvet: Grunwalsky Ferenc a Vörös rekviem, Mészáros Márta az Örökbefogadás, Kilenc hónap, és Anna, Kézdi-Kovács Zsolt a Kiáltás és kiáltás, Szinetár Miklós pedig a nagy sikerû Az erõd című művét vitte filmre.

Közben az 1970-es évektõl kezdve drámaíróként is bemutatkozott, s jellegzetes műfaji változatokat fejlesztett tovább, így az abszurd történelmi-politikai modelldrámát (Csillagszóró, Királyi vadászat), a valós eseményekbõl kiinduló fikciós példázatot (Szép magyar tragédia, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Vérkeresztség), a horrorisztikus elemekkel átszõtt bohózatot (Hasfelmetszõ Jack, Mata Hari). Színháznál is dolgozott, 1970-ben a Huszonötödik Színház, 1979-83-ban a Népszínház vezetõ dramaturgja, 1983-85-ben a kecskeméti Katona József Színház művészeti vezetõje volt.

Regényeit, elbeszéléseit a tematikus gazdagság jellemezte, izgatta a történelem, a társadalmi folyamatok kérdése, az adott történelmi helyzetben megnyilvánuló emberi magatartásformák, az egyének közötti kapcsolatok, s emellett a misztikum, a fantasztikum is. Minden művében teljesen egyéni hangon szólalt meg, hol szárazan dokumentatív, hol lírai, hol profán, provokatív és szókimondó, hol ironikus volt. A regény határait is kitágította, több mûvében is találhatunk lírai, drámai betéteket vagy éppen önálló esszéket. Több mint száz kötete jelent meg, s ezek közül is említésre méltó a Folyosók, a Sirokkó, a Vörös rekviem, a Borotvált tabló, a Drakula, a Frankenstein, A boldogság templomai, a Hátamon fekve szaladgálok, a Jancsó Miklós szeretõi, és A lélekvándorlás.

Írói munkája mellett a közéletben is aktív volt, 1989-91-ben az Új Idõ címû lap szerkesztõbizottságának tagja, 1991-tõl a Független Magyar Írók Szövetségének elnöke, 1991-96-ban a Boldogság Párt vezetõségi tagja, majd elnöke, 1992-tõl a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 1996-tól elnökségi tagja volt.

1976-ban József Attila-díjat kapott, 1996-ban õ volt az Alternatív Kossuth-díj elsõ kitüntetettje, ugyanabban az évben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (polgári tagozat) kitüntetést kapott, három évvel késõbb a hivatalos Kossuth-díjjal is elismerték munkásságát.

A mindig kifogástalanul öltözködõ, finom öltönyben és kalapban járó író legendásan szerette az életet, annak minden örömét, a nõket, a szerelmet, a pezsgõt, az édességeket, s mindig felvállalta a polgárpukkasztó különc szerepét.

Egyik interjúban így vallott magáról:
– Mindig tudtam, hogy mit írok, s azt is pontosan tudtam, hogy mit akarok, és ezt soha nem tettem függõvé sem a közönségtõl, sem a hatalomtól, sem a társaktól. Hogy azután a következmény szimpátia, antipátia vagy közöny? A rizikót vállalni kell. Ez a művész sorsa.

(MTI-Panoráma - Sarudi Ágnes, Sajntóadatbank)