1883. április 4-én született Szegeden, kispolgári családban. A piaristáknál tanult, első versei 1899-ben jelentek meg a Szegedi Naplóban. Néhány hónapig piarista novícius volt Vácott. 1902-ben a pesti egyetemen magyart és latint tanult, barátja lett Kosztolányi, Babits, Oláh Gábor, titkár volt Négyessy László szemináriumain. 1903-ban a Szeged és vidéke, majd makói és váradi lapok munkatársa volt.

Adyval 1905-ben találkozott, s elsők közt ismerte fel korszakos szerepét. 1906-ban tanár lett a máramarosi gimnáziumban, innen egy idő után eltűnt, öngyilkos akart lenni, majd Léván tanított, de 1907-ben hazatért Szegedre, itt kiadta első verskötetét. Nagyváradon 1908-11 közt tanított, itt a szellemi élet középpontjába került, részt vett az Ady körüli Holnap Társaság szervezésében, az antológia kiadásában. Váradon ismerte meg Sárvári Anna színésznőt, akihez Anna-verseit, szerelmi líránk gyöngyszemeit írta.

1911-13 közt a morva határon Szakolca gimnáziumába, majd a makói állami főgimnáziumba helyezték. 1914-ben öngyilkosságot kísérelt meg Pesten, a kórházban kereste fel biográfusa, Eörsi Júlia, utóbb azt állítva: házasságot kötöttek. Ideggyógyintézetben kezelték, de a forradalom előjeleire rendbe jött.

Második nagy korszaka alatt vezércikkeiben és verseiben forradalmi várakozásainak adott hangot (Magyar nyár 1918). Az októberi forradalom után a szegedi Nemzeti Tanács tagja, a radikális párt egyik vezetője, a Délmagyarország vezető publicistája lett. A proletárforradalmat Forradalmi kiskátéjával köszöntötte, a szegedi színház direktóriumának tagjaként új műsorpolitikát dolgozott ki, de májusban bevonultak a franciák s Juhászt eltávolították a színháztól, inzultálták is egy gyűlésen.

Élete megtört, politikai szerepe miatt nyugdíjat nem kapott, verseiből és cikkeiből élt. A szociáldemokrata Munka munkatársa, a munkásotthon kulturális vezetője lett. A fehérterrort a sorok közt ítélte el, ahogy előbb a világháborút is. 25 éves költői jubileumán Móra, Kosztolányi, Babits köszöntötte. Ő ismerte fel József Attila tehetségét az 1920-as évek elején. 1928-ban nyugdíjat kapott, 1929-ben, majd 1930-ban és 1931-ben is elnyerte a Baumgarten-díjat. A siker megbénította költői lendületét, többször szanatóriumba került, míg végül 1937. április 6-án Szegeden gyógyszerrel vetett véget életének.

A Nyugat költői közt népi hangja, közösségi mondanivalója határozza meg helyét. Saját hangját Új versek (1914) című kötetében találta meg. Számos régi festőről, szobrászról és íróról írt verses portrét, a magyar história alakjait, több kortársát is megverselte. Szerelmi költészete kezdettől reménytelen vágyakozást fejez ki, az örök Anna csak tárgya volt ennek az érzésnek. A magyarság, a magyar táj és a magyar kultúra kérdései egész életét végigkísérték. Korai írásaiban gyakori az antiklerikális hang, kései lírájában megjelent a vallásos hit.

„Nagyon csöndes ember, nagyon csöndes költő volt, akinek visszahúzódó, félszeg magatartása mögött egy meg nem alkuvó férfi, egy szent eszméi iránt tántoríthatatlanul hű lélek húzódott meg, aki magában és költészetében összebékítette a hazulról hozott áhítatos hitet és a világ megértéséből fakadó haladó világnézetet. A Nyugat egész nemzedékében Ady után ő állt a legközelebb a szocializmushoz, és ő a legvallásosabb. Élete bánatok és szerencsétlenségek sorozata, a szerelmi boldogság soha nem adatott meg neki - és ő lett a magyar költészet egyik legnagyobb szerelmi lírikusa" - írta Hegedűs Géza.

(MTI-Panoráma - Sajtóadatbank)