A szatmári Jánkmajtison született 1933. október 14-én sokgyermekes paraszti családban, bár apai ősei között falusi tanítók is voltak. A gimnáziumot a szülőfalujához közeli Szatmárnémetiben kezdte 1945-ben, de mikor a várost Romániához csatolták, a magyar gyerekeket kitiltották az iskolából. A debreceni református gimnáziumba került, ahol 1951-ben szerzett érettségi bizonyítványt. Az iskola elvégzése után Újfehértón tanított képesítés nélkül, a tanítás mellett tanult is, s egy év múlva megszerezte a tanítói oklevelet. Ettől kezdve különböző általános iskolákban tanított történelmet egészen az 1956-os forradalomig. November 4. után őt is letartóztatták, de miután semmilyen konkrét vádat nem tudtak ellene felhozni, fél évre internálták.

Kiszabadulását követően beiratkozott az egri Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakára, amelynek elvégzése után 1963-ig a nyíregyházi Vasvári Pál Gimnáziumban tanított. Még főiskolai hallgató korában küldte el első műveit a Kelet-Magyarország című lapnak, ahonnan az írás folytatására bíztatták. Ezen fellelkesedve több száz ötletet, témát jegyzett fel magának, amelyekből aztán az évek folyamán regény, novella, forgatókönyv, dráma, szociográfiai írás készült.

1963-ban Korai szivárvány címmel megjelent első elbeszéléskötete, valamint a Kékszemű élet című regénye, elnyerte az Írószövetség egy évre szóló ösztöndíját, s felköltözött Budapestre. Az ösztöndíj lejárta után, ahogy egy interjúban megfogalmazta, megismerkedett "az írói szegénylegény-élettel". Szabadúszóként próbált megélni, közben hat évig labdarúgóedző volt a debreceni DVSC-nél és a mányi csapatnál is.

Szülőföldjétől, a szatmári tájtól, az ott élő emberektől sosem szakadt el teljesen, számos könyvében ennek a vidéknek a sorsa, az ottani parasztság élet- és munkakörülményeinek változásai foglalkoztatták. Szociográfiai érzékenysége rámenős kíváncsisággal párosult, feladatának érezte, hogy nyílt szókimondással, olykor talán meglehetősen keményen figyelmeztessen a vidéki társadalom egyes rétegeinek szociális, kulturális elmaradottságára, az átalakuló falu gondjaira. Az 1972-ben a Magyarország felfedezése című sorozatban megjelent Erdőháton, Nyíren című szociográfiája, amelynek Penészlekről szóló írása nagy port vert fel. Ez annyiban érthető is volt, hogy az épülő-szépülő szocializmus időszakában megengedhetetlennek tartották arról beszámolni, hogy egy nyomorúságos szatmári falucskában denaturált szeszt isznak az emberek, a gyerekek tetvesek, az idő pedig mintha megállt volna.

Ugyanígy botrányt okoztak a sporttal, elsősorban is a labdarúgással, az ott tapasztalható visszás jelenségekkel, anomáliákkal foglalkozó könyvei is, a Miért beteg a magyar futball?, a Gyógyít(6)lan?, az Utolsó konzílium, amelyek sok, a focihoz közelálló csoport érzékenységét, érdekeit sértették. Nem túlzottan kozmetikázott kijelentéseiért többször is állt bíróság előtt, ahol többnyire pénzbüntetésre ítélték.

Külföldi és hazai útirajzaiban elsősorban a gazdálkodó, a földműveléssel napi kapcsolatban álló ember szemszögéből mutatta be a bejárt tájat (Északi utakon, Nyugati utakon, Galamb és béka). A Pest melletti Unyban neki is volt egy kisebb birtoka, ahova több mint 1000 almafát telepített, emellett juhokat és szarvasmarhákat is tartott.

Regényíróként elsősorban a kisvárosok világát, társadalmi mozgásait, erkölcsi ellentmondásait ábrázolta, emellett a közelmúlt történelmének az egyszerű kisember szemszögéből látott eseményei is foglalkoztatták, írt a vidék 1956-járól (Fekete szivárvány) és az oroszok bejöveteléről (Azt mondta, hogy igyi szudá, 1944-45). Könyörtelenül című regényében az 1973-as balassagyarmati túszdrámát dolgozta fel, ebből 1989-ben Gazdag Gyula Túsztörténet címmel filmet is rendezett. Írt több drámát is, a Kádár Jánosról szóló Epizódok egy helytartó életéből címűt a MOM Művelődési Házban mutatták be 1991-ben, rendőri biztosítás mellett.

Jelentős volt irodalomszervezői ténykedése is: 1989-ben megalakította az Új Idő Kiadót, amely többek között az Új Idő című független irodalmi, közéleti folyóiratot is megjelentette, de három év elteltével a vállalkozás anyagi okok miatt csődöt mondott. Közben 1990-ben Végh másokkal együtt megalapította a Független Magyar Írók Szövetségét, majd 1992-ben a Magyarok Demokratikus Világszövetségét, amelynek főtitkára is lett.

Életéről, sorsának alakulásáról egy Sáfrán Istvánnal készített interjúsorozatban számolt be, Akkor is, ha egyedül maradok címmel.

(MTI-Panoráma - Sarudi Ágnes)