Művelt és jómódú családból származott. Apja korai halála után anyja egy diplomatához ment feleségül, akit 1896-ban portugál konzullá neveztek ki a dél-afrikai Durbanba. Pessoa a durbani angol katolikus iskolába járt, de a koraérett és túlérzékeny kisfiú nem igazán tudott beilleszkedni a közösségbe, magányát túláradó fantáziájának elképzelt lényeivel népesítette be. A középiskolát Fokvárosban végezte, majd 1905-ben a lisszaboni egyetem bölcsészkarára iratkozott be, de hamar hátat fordított az egyetemnek, s autodidakta módon képezte tovább magát. 1907-ben kisebb vagyont örökölt, de valami ostoba sugallatnak engedve a pénz nagy részét egy gyorsan csődbe ment kiadóvállalatba fektette. Ekkor állást vállalt, exportcégeknél folytatott kereskedelmi levelezést.

A munka mellett írt, a „portugál újjászületés" folyóiratában közzétette két hosszú tanulmányát az új portugál költészet szociológiai megítéléséről és lélektani vonatkozásairól, s fölvetette a hagyományokkal, az eddigi költői gyakorlattal való szakítás szükségességét. Nem kímélte írásában a nemzeti irodalom bálványát, Camoest sem, s ezzel sok vitát váltott ki.

Pessoa saját hazafias-költői programjának beteljesítését tűzte ki célul, amelynek érdekében leredukálta saját létezését is: társaságba alig járt, nagyon kevés emberrel tartott fenn kapcsolatot, életében szerelmes csak egyszer volt, akkor is rövid ideig. 1914-re kialakította költői világát, amelyben nagy szerepet játszanak az általa alkotott ún. heteronim költőfigurák. Leleményes és zseniális költői bravúrral saját versei mellett három másik néven is publikált: Álvaro de Campos, a futurista mérnökköltő Walt Whitmanéhez hasonló szabadverseket ír, a klasszikus műveltségű, epikureus doktor, Ricardo Reis és a pásztor Albert Caiero az antikvitás hatása alatt alkot. Mindhárman saját élettörténettel és egyéni költői világgal rendelkező fiktív költőfigurák, akikre mint létező, valóságos személyekre hivatkozik, hírlapi vitákba bocsátkozik, interjúkat készít velük.

Írásai általában megosztották a közvéleményt: a fiatalok lelkesedtek az újszerű hangért, a konzervatív jobboldal támadta a futurizmus és más modern irányzatok melletti kiállásáért, a baloldaliak pedig a portugál fasizmus iránti állítólagos rokonszenvéért. 1934-ben megjelent első portugál nyelvű kötete, a Mensagem (Üzenetek) egy nemzeti költői versenyen második díjat kapott ugyan, de misztikus nacionalizmusát a kritika vegyes érzelmekkel fogadta.

A magányos és élete végére teljesen elszigetelődött költő 1935. november 30-án halt meg Lisszabonban. Költői nagyságát csak az 1940-től ismerték fel, amikor posztumusz megjelentették költeményeit s heteronim költőfiguráinak köteteit, s ma már egyértelműen őt tartják a modern portugál líra legnagyobb alakjának.

(Sarudi Ágnes)