A szerző elmélázva ült a plüssdíványon és mosolygott. Mikor a beszélgetés egy pillanatra elhallgatott, nagyot szítt a szivarjából és megszólalt:

– Elmesélem nektek, hogy fest a világhírem – a valóságban. Most, mióta itthon vagyok, kezembe került egy dalitársulat plakátja, amelyen ez állott: TAKARODÓ – Dráma öt felvonásban – Írta Molnár Ferenc. Ejnye, mondom, ez mégis szemtelenség. De megrángatnám ennek a csibész direktornak a fülét, aki csak úgy a nyakamba varrja ezt a német giccset… Néhány nap múlva elém hozzák a New York Kávéházban a delikvenst. – Hallja-e – kérdem tőle –, hogy merte maga ezt az ócska, idegen kulisszahasogatást az én nevem alatt bemutatni…? – Rettegi Fridolin derék ivadéka méltatlankodva vonogatja a vállát:

– Az ön neve alatt? Szó sincs róla! És különben is: nem ócskaság. Hazai ősbemutató.

Nem értettem a dolgot. De a direktor megmagyarázta:

– A plakáton az a bizonyos Molnár Ferenc nem ön. Én nem is akartam, hogy bárki ezt higgye. Ugyanis Molnár Ferencnek hívják a községi jegyzőt Ártádon, ahol a darabot bemutattuk. Pennaforgató ember, ő írta ezt a Takarodót, s mikor helyi szerző művét mutatjuk be, különösen a jegyzőét, akkor az legalább öt zsúfolt ház. Meg is volt mind az öt. Bocsánat a kitételért, de Ártádon a kutya se gondolt önre…

/Forrás: Békés István: Új magyar anekdotakincs/