Mennyire némák azok a jelek?
Dátum: 2010. április 1., csütörtök, 8:12
Március 19-től április 16-ig látható a fenti című tárlat a Magyar Képzőművészeti Egyetem patinás épületében. 1876 óta ad otthon a hajdani Epreskertben a kifejezetten erre a célra felépített palota a művészképzésnek az Andrássy úton.

A Lotz Károly belső freskóival  és Róth Zsigmond  színes ablakaival díszített  – sajnos eléggé leharcolt – sarokház (negyven éve ide felvételiztem sikertelenül, azóta nem is jártam benne) ma modern művészeti szeleket fog/ad/ja be. A Barcsay-teremben néztem meg békés magányomban e mostani nemzetközi mustrát, Néma jelek/Mute sings címmel. A rasszizmus, kirekesztés ellen válogatta az anyagokat a két kurátor, a Kairos-díjas roma művészettörténész, Junghaus Tímea és Lázár Eszter, valamint asszisztens-társuk, György Eszter. A Tavaszi Fesztivál két kiemelt témájához is csatlakozó programnak („Roma témák a képzőművészetben” és a „Vendégünk Dánia”), azonban nem az aktuálpolitikai vonatkozások bemutatása az elsődleges célja – ahogy az ismertető fogalmaz. 

Hanem szerintük: „A művek többsége absztrakt módon reflektál az Európában élő kisebbségi csoportok és a többségi társadalom közti viszonyra, az időről-időre tapasztalható, a kisebbséget érintő elutasító, negatív előítéletekre és sztereotípiákra. A Néma jelek úgy közelít a felvetett témához, hogy kitágítva a horizontot, nem csak a mai társadalom konfliktusaira, kortárs problémáira figyel.

A kiállított művek, és a kapcsolódó filmprogram segítségével azt mutatjuk be, hogy a különböző időkben és terekben fennálló viszonyok kisebbség és többség között komplex, sokrétű kapcsolatok, amelyeknek ugyanúgy része lehet a büszkeség, mint az esetleges kirekesztés. A kiállítás címe nemcsak a kisebbségben élők, a „jeleket adók” kirekesztettségére, hanem a „jelvevőkre”, a többség sokszor nehézkes, vagy eredménytelen problémamegoldására is utal.

 

A képzőművészeti élet szereplőinek téma iránti érzékenysége olyan – országtól, régiótól, nemzetektől is független – felelősségvállalást is jelent, amely nemcsak a kiállító terem, hanem a mindennapok kontextusában is érvényesülhet.


A kiállítás egyik előképe a dániai Aarhusban 2004-ben megrendezett Minority Report:
Challenging Intolerance in Contemporary Denmark (Kisebbségi jelentés: az intolerancia ellen a kortárs Dániában), amely az ott élő etnikai kisebbségeket érő intoleranciával foglalkozott úgy, hogy egyúttal bemutatta azt is, hogy „a deklaráltan demokratikus elveken működő jóléti államok” felismerik és felvállalják a multietnikus társadalom megoldásra váró problémáit és hiányosságait.”

Ezt tehát mind ideidézem a kiállítás ismertetőjéből, mint célkitűzést és iránymutatót, hisz ők tudták legjobban megfogalmazni a céljukat. Nem?

A termek üresen konganak: vannak videólejátszások, falra applikált fotók és egy címermustra, ami az egyetlen magyar származású, Kölnben élő részvevő,  Szolnoki József munkája a történelem hatásairól. Ezek a régi időket is megjárt és megmutató fémdarabok sokszor ottragadtak egy-egy intézmény falán a másik gazda alatt is – és egyszerűbb volt lekapirgálni az előző éra jeleit, mint újat csináltatni. Ez a folyamat látható itt, ami nemcsak abszurd  – és ezáltal a lét körforgását is szimbolizálja –, hanem (noha akkor nem így hívták)  költséghatékonyan környezetkímélő.

A többiek inkább csak a roma- és a menekültproblémára fókuszálnak. Songül Boyaz családi videókat megidéző videója az osztrák állampolgárságot elnyert bevándorlók elegáns bálján készült. Szép, gazdag stukkójú teremben, bársonyszékeken ülnek a frissen osztrákká avatottak és egy kalapos ember – aki épp roma – beszél nekik meghatottan arról, mit jelent neki ez az egész processzus. Írva vagyon a falon az ismertetőben erről, hogy milyen szigorú a követelmény ilyenkor: nyelvtudás, történelemismeret, stb. Mint mindenhol, nálunk is. 

      
 

Ebben én nem látok kirekesztési kísérletet, hisz aki vállal egy új életet máshol, az idomuljon – amennyire képes – a befogadókhoz, hisz különben magát zárja el ott mindentől. Ő döntött úgy, hogy odatart valamiért, akkor tegyen egy gesztust azzal, hogy vállalja az ottani értékeket. Nagy kihívása persze, hogy – az archaikusabb, de akolmeleg élményekből előbújva, eddig csak azokat megélve kultúraként, értékként – miként tud valaki hirtelen XXI. századi osztrák, német, olasz, magyar, stb. lenni.

De nincs más út, ahogy a sok nyugati országban fellángolt etnikai konfliktusok mutatják. Ha elfogadom a nyugattól a  kezdeti támogatást, majd a lehetőséget a jobb, gazdagabb életre, az európaiságot is el kell fogadjam hozzá.

A kurátorok szerint a különleges – mondhatni nagyon bénára tervezett – kerekesszékkel vacilláló embert is ez a „kizártak a többség világából” -érzés kergeti ide-oda, ahogy hallja az utasításokat, amelyeket nehezen tud megtenni a hülye székével. Nekem nem ez jött le, csak az, hogy valaki egy elhagyott tájban fekete-fehér szemcsés képen szerencsétlenkedik. Hisz a befogadó ország törvényeinek, nyelvének, történetének ismerete nem direkte nehezítése az életüknek, hisz nem nyomorékok, csak mások, akik képesek tanulni és fejlődni. És vállalták az odamenéssel a fejlődést.

Ami kiverte a biztosítékomat – peches egybeesés, elismerem: a moszkvai 43 halottas merénylet másnapján  láttam – az ez: „Tamara Moyzes TV-terror című installációja a cseh társadalom romákkal való együttélését dolgozza fel szarkasztikus, provokatív módon. Moyzes videójának szereplői az arab öngyilkos merénylőket imitáló – így az arabokkal kapcsolatos sztereotípiákra reflektáló – romák, akik az „utca emberének” véleményével együtt jelennek meg. A mű szándékoltan nyers és amatőr stílusával a tömegmédia, legfőképpen a televízió többségi társadalomra ható befolyását reprezentálja.”

Ennyi az idézett installációszöveg, de ez akkor nekem a képembe nem szarkazmus volt, hanem gyomorforgatóan undorító. Hogyan kell robbanó kenyeret vagy mit csinálni, hány kiló szög kell bele, hogy jól öljön?! A másik oldalon, vele szemben kalasnyikovos arab(nak öltöztetett?) srác nyomta a hithű vakert, búcsúzva önkéntes halála előtt.

Könyörgöm: volt 9/11, volt Madrid, volt London és Moszkva már kétszer is ilyen elmebeteg borzasztó módon (most pláne nők követték el) meggyalázva ártatlan, mit sem sejtő emberek mészárszékre vivésével!  Izreaelről szó se essék ugye, ahol ez napi praxis!! Hát hol  szarkazmus ez?? A romákról ne így és ilyen módon emlékezzenek meg, ha jóindulat is vezérelte a hölgyet ennek kiötlésében. Igen, tudom: vannak aljas indulatok itthon, Szlovákiában, Csehországban, Romániában ellenük. Itthon megbocsáthatatlan sorozat-gyilkolászatban haltak meg ártatlanul. De ez a gusztustalan sarkítás nem tette szimpatikusabbá az ügyet. Főleg nem ezeknek a merényeknek a pokoli fényében.

Volt e témában az olaszországi menekülttáboraikról képanyag – bár ugye most ott is elfogyott irántuk a türelem, mert egy-két súlyos eset felborzolta a rómaiak kedélyét és biztonságát. A nyomorú viskóikban betelepített aranycirádás tükrök, a mindig túlhabzó értékmutogatás az ő gyökértelenségük jele: amijük van, viszik magukkal, mint a csigák a házukat, hisz soha nem adatik meg a „van hová végleg hazamenni” biztonsága. Ők nem kapnak állampolgárságot az olaszoktól, nem tudnak zökkenőmentesen beolvadni. De persze ott akarnak maradni, élve a régi életüket is. Amit már Róma nem nagyon tolerál... Ragaszkodás, elszakadás – kétesélyes meccs.



Amit a görög Maria Papadimitriou is hasonlóan ragadott meg az általa alapított T.A.M.A. projekttel (Temporary Autonomous Museum for All, „Ideiglenes Autonóm Múzeum Mindenkinek”)  az Athéntől 10 kilométerre, félig nomád körülmények között élő roma közösséggel való interaktív kapcsolat során. Épülnek ott is engedély nélküli viskók, ahol élni akarnak az ottani romák, megpróbálva nevetve kihozni ebből a kényszeres és ideiglenes szituációból a mindennapi legjobbat. Ez fényképes bemutató során látható.
 
Van még egy – fotók szempontjából a legszebb munka – sorozat: emberek nélkül villant fel  a Trafó Galériában 2008-ban egyéni kiállítással bemutatkozó Joanna Rajkowska  egy szászországi kastélyból menekültszállót építő folyamatot. Patinás és dermesztően elegáns gót betűk jelzik a népek szerint – kurd, örmény, iraki – elválasztott emberek lepukkant szobáit. Az enteriőr és a feliratok európai elegánssága durván ütközik a leharcoltan szegényes, kopott mai környezettel – a  lakók teljes kivetettségét megmutató pucér falak hidegségével.

A fenti képekkel ellentétben, a többi kiállítási projekt-tárgyból tulajdonképpen hiányzik az esztétikai igényesség – például videó török cigánygyerekek korszerű lakásban előadott táncáról –, inkább híradószerűen keltenek figyelmet. Van, ami beletalál az ember gondolataiba, szívébe – persze megoldást így sem tud adni a „beilleszkedés az újba és a megmaradás a régi biztonságos értékekben”-témakörben. A gond az – amit Hirsi Ali szenegáli, a Hollandiából Amerikába menekült politikusnő is mindig hangsúlyoz az iszlámmal kapcsolatban –, hogy amik a többségnek már nem is értékek, azokhoz kell-e ragaszkodni, fenntartva ezzel a középkort magukban és körülöttük? Egy odamenést mindenképp megér. Van az aulában tanítványi kiállítás is, de a legszebb élmény maga a fennkölten kopottas épület.

Szász Judit


 

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
leslie 2010-04-02 08:32 | Válasz erre | #1
Wow. Ezt de jó volt olvasni..!

Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Egyik hazai körútján Caruso néhány ezer lírát utaltatott át magának egy kisváros postahivatalába. Amikor a címére érkezett pénzért jelentkezett, az akkurátus postamester sehogy sem volt megelégedve az énekes személyi igazolványaival.
 
Szép Ernőhőz, a neves íróhoz bekopogott egy fiatalember. – Művész úr – mondta alázatos hangon – nemrég elküldtem önnek a novellámat. Tudja, azt az igen eredeti témájú novellát! Méltóztatott már elolvasni?
Aforizmák
„Nem művészet megöregedni, de művészet azt elviselni."
Johann Wolfgang Von Goethe
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ