Fényözön az alagút végén
Dátum: 2011. április 5., kedd, 16:16
Az Andrássy úti Kogart Galéria Egry József előtt tisztelgő Fényhidakon át című kiállításának április 2-i megnyitóját négy hatalmas, csodás lila virágokat hintázó magnoliafa vigyázta a kertben. Ezeket – a tavaszi hangulattal együtt – biztos nagy öröm lett volna a festőnek látni és megörökíteni...

Pár évvel ezelőtt Kieselbachnál volt  jó pár festmény a művésztől http://hu.wikipedia.org/wiki/Egry_J%C3%B3zsef . Most is példásan összefogtak a műintézmények: 17 múzeum/közgyűjtemény és 17 magángyűjtő adta össze a fenséges anyagot, amely a ház két emeletét veszi igénybe július 31-ig.

Nagyon régen – 1971-ben – a Magyar Nemzeti Galériában volt ennyire átfogó rálátás Egry alkotásaira. Egry József szegényparaszti sorból emelkedett ekkora művésszé autodidakta, majd komolyan vett profi képzés után: a Képzőművészeti Főiskolán Szinnyei Merse Pál és Ferenczi Károly tanítványa volt. Ezután 1911-ben kikerült – ahogy akkoriban szokás volt művészkörökben – külföldre továbbképződni: Belgiumba ment, ahol a kikötői emberek híres festője-szobrásza, Meunier hatása alá került. Ekképp, sokat dolgozva és tanulva, betagozódott a korszak nagyjai közé. Ez az érési folyamat azonban sajnos megakadt az első világháború kirobbanásával, ahol – miközben dokumentálta is a harctéri eseményeket – súlyos sérülést szerzett. Viszont ennek köszönheti élete szerelmét, mert a badacsonyi hadikórház önkéntes ápolónője személyében haláláig értő és szerető társra lelt Paulinyi Juliska személyében. Asszonya gyakran volt modellje is; a kiállításon látható egy szép, távolba tűnődő és a tavi párában feloldódó képe róla.

Eleinte Keszthelyen éltek. Aztán végképp Badacsony lett nemcsak hajdani kórházi szenvedése, de élete legnagyobb szerelmével, a tóval való rendszeres találkozásának színhelye is: egy kis hegyteteji sárga vincellérházba költöztek, ahonnan pazar kilátása nyílt a Balatonra. Az ott 1944-ben festett – és a Kogart-tárlat „vezérhajójának” választott  – Aranykapu című képe zárja le befejezett művei listáját. A fény játékát már a húszas években elkezdte figyelni és  meg is örökíteni, noha akkor még erőteljesen expresszionista hatások jellemezték.

A Kogart-villa legfelső szintjén kezdődik időrendben a mustra, az akkor még rá jellemző sötétes, határozott, kontúros vonalakkal festett művekkel. A park című (1908), illetve az előtte egy évvel festett öltönyös Önarckép még nem villantja fel a későbbi szivárványos világot: itt  mélybarnák, méregzöldek, kemény okkerek dominálnak. Az eggyel lejjebbi szinten  az Ádám-Éva figurás  – szintén hasonló színvilágú – nagy vászna pedig Rippl-Rónai hatását tükrözi, annak kukoricás korszakából véve az alapmotívumokat. De Egry, aki belga élményeit a kikötői, külvárosi világból érzékeny szociográfiának is felfogható módon adta vissza apacspárról, rakodómunkásokról, lélekben már készült egy derűsebb világ felé, ki a szürkés ködökből.

Ezért kifejlesztett egy olaj-pasztellanyagot vegyesen felhasználó technikát, hogy a megfoghatatlant mégis rabul ejthesse a vásznán. Az emberi-állati figurák ebben a felfogásában-ábrázolásában  már elvesztették minden göcsörtjüket, jellegzetes arcukat: szinte lecsiszolta őket a mindent átható és átalakító fénnyel kezelve. Csupán gömbölyű, avagy hosszúkásan ovális formák adták vissza a ballagó, békés nyájat, illetve a kidolgozott testű halászok, juhászok világát. Egészségi állapotának romlása miatt elutazott a valóban forrón lüktető olasz délvidékre, Taorminába, a Csontváryt is megtermékenyítő városba. Ezek a képei is láthatóak itt: erősebbek a sienai barnák, vaskosabbak a kontúrok abban a mindig perzselő, tengert visszaszikrázó özönben.

Balatonról mesélő vásznai – az élete igazi értelmét adó alkotások – már finomabbak és szórtabb derengésűek: a mindig új és újabb kihívásokat adó percenkénti változásokat könnyed, rugalmas mozdulatokkal szivárványosra festette, ám redukált – aranyderengésű sárgák, narancsok, királykékek, mogyoróbarnák, rózsaszínes szürkések, mattfehérek – kolorittal. „Ha mindent ki tudnánk fejezni, nem beszélnénk. Ha mindent le tudnánk írni, nem írnánk. Ha minden örömünket meg tudnánk szerezni, nem örülnénk” – mondta, és e visszafogott szellemben munkálkodott. Arca közben – van pár, az időt ugyanúgy követő önarcképe, mint Rembrandtnak – egyre szálkásabb és kesernyésebb lett, miközben a balatoni titkot fejtegette. Van olyan megoldása is a kiállításnak – mert vállaltan igyekeztek egymásra rímeltetni képeit –, hogy a mamája szépiabarnásan elmosódott, lehajtott, kendős fejű portréja pont szemben van az ő hasonló színű szembenézősével. A szivárványról festett alkotása egy hasonló nagyigényű, félkörökkel érzékeltetett, olajba foglalt ragyogás mellett függ, erősítve egymás hatását. 

Fő témája a víz és annak beavatott emberei, a halászok voltak: hisz sokat idézett rajongása – a szöveget Schell Judit adta elő a megnyitón – arról szólt, milyen földön kívüli élményt adott neki a halászokkal vízre szálló éjszakai kirajzás, ahol a bárkák gyengén pislákoló lámpái és a csillagok feleseltek egymásnak. Hitvallása mindent elmond önmagáról és művészeti felfogásáról: „A művészet lélek ünnepe. Ünnepi ruhát veszek a lelkemre, ha festek. Ünnepi ruhám világos, derűs. Ha magamra öltöm, általa nagyszerű kapcsolatba kerülök az örök és egyedül való élettel. Aki pedig az élettel, a nagybetűs élettel kapcsolatba kerül, nem tehet másként, minthogy ujjong, mert megadatott neki ez a csoda, hogy élhet, hogy láthatja az őszt, a tavaszt. És nézze, milyen végtelen nagy az élet jósága – még szivárvány is láthat.”

A szivárvány nagy  és fontos szimbóluma Egrynek, ahogy a wiki írja „Szivárvány képét a Grünewald isenheimi oltárán látott szivárványos félkör halál utáni lét szimbóluma inspirálta. Ezt bevonta saját fényjelenség-megfigyeléseibe.” Nemcsak festett, hanem a házikója körüli saját szőleje ágas-bogas gyökereiből örömmel, játékosan faragott is ezt-azt – ahogy az ott folyamatosan vetített Zsigmondi Boris-filmben nyilatkozta. Egy-két ilyen munkája is megtekinthető a Kogartban a róla készített Borsos Miklós-kőfej mellett; ezek adnak tanúbizonyságot a képzőművészet egyetemességéről, ami hol két dimenzióban a fényt ejti csapdába, hol  a kézzelfogható valóságot adja vissza.

Minél sötétebb korszakok köszöntöttek Magyarországra, annál fényesebb és világosabb lett Egry oeuvre-je. Belekapaszkodott e vigasztaló, fehéres, túlvilági távlatokba – akárcsak verseiben Radnóti –, megidézve ecsetjével azt a költő megénekelte suhogó szárnyú szabadságangyalt. Rebbenő vonalak, ívek segítségével reményt fakasztott önmagában és képeit nézve, másokban is. Épp 1943-44-ben készítette el a kiállítás és élete főművét, az Aranykaput. Azokban a legborzasztóbb időkben olyan férfialakot vetett vászonra, aki aranylóan dagadó vitorlával, amögött biztosan állva egy kis sajkán, méltóságteljesen suhan át a barátian fodrozódó, meleg színű vízen, valami nagyon távoli, de szép és jó felé. Ez a jóság csak a  felderengés szintjén, habos-duci felhő képében van jelezve, de a mű legszélén torlódó sötétes égkarima a hajós szeme elé immár derültté tisztult.

Ars poeticája ebben a teljesen  fényre bazírozott munkában ölt gyönyörködtetően testet. Mivel minden balatoni vászna belülről kifelé ragyog, ránk szórva a fényt, eszembe is jutott, mennyivel hatásosabb lenne, ha sötét és nem fehér falakon lógnának. Egry többféle stílusban otthonos volt és utánozhatatlan eg/r/ységgé vegyítette ezeket. Így impresszionizmusa soha nem lett édeskésen kommersz, mert felügyelte azt  tudatosan szerkesztett konstruktivitása,  míg a plein air adta szín-fényjáték sem volt soha öncélú nála, hisz  expresszionizmusa drámai ízeket adott mindehhez. Vallásos is a maga módján volt: meghatotta, amikor az egyszerű parasztember, egy juhász a Balaton vizével rajzolt magára keresztet, emígy megáldva saját testét. Ő is ezt a természet-közeli istent kereste és festette, megtalált s a világ elé tárt, bőséggel szórt szépségeiben. De élt azért a tételes vallás szimbolikájával is.

Magányos szeretője volt ő a tónak, így olthatatlan rajongásával és tehetségével kombinált hűsége ki is érdemelte a Balaton festője rangot és címet. Nem is vágyott volna másra, noha megkapta 1948-ban az akkor alapított Kossuth-díjat is. Különleges zsenije még nem talált követőre. Ekkora odaadást a szerinte semmi mással – még a tengerrel sem – össze nem vethető nagy víz nem váltott ki művészből azóta sem. 1951-ben meghalt, felesége hat év múlva követte őt.

Szász Judit


Fotó: Sebő Gábor

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
 
A nagy angol író, Bernard Shaw utazásai során az egyik kis város határában az ég felé tekintő és könyörgő társasággal találkozott. Megkérdezte tőlük, hogy mit csinálnak.
Aforizmák
„ ...miről beszélhet egy rendes ember a legnagyobb élvezettel? A felelet: saját magáról."
Dosztojevszkij
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ