Az ifjabb festő által javasolt megnevezés igen találó. Végigtekintve Laszlo Bota szobrain és Adam Bota festményein látható, hogy elsősorban testeket ábrázolnak. Emberi, állati, élő, élettelen testek bontakoznak ki bronzból, rézből és jelennek meg a vásznakon. Feltáruló hajlatok, domborulatok, feszülő inak, dagadó sörhasak, rózsaszín döghalmok, fallikus szerelmi oszlopok vesznek minket körül. Villon sorát átformálva: a szemünkkel érzékelhetjük, hogy a hús mily nehéz. A test, a testiség, a figurativitás mindkét alkotó művészetében domináns tényező, azonban teljességgel eltérő szempontból és módon. Az addikció másként jelenik meg.

A magyarországi, egri származású László Bota expresszív szobrain a formába öntött test a művész belső vízióinak megvalósulásai. Az anyag és a forma szépsége, harmóniája a művész alapvető igénye. A gúzsba kötött, aszkétikus alakok, a kíntól eltorzult lovak és a torzó női aktok szenvedést, belső vívódást, illetve villoni életigenlő derűt, szenvedélyt tükröznek. Szobrászatának kettőssége, hogy egyforma erővel kap szerepet az emberiség szenvedésének és örömének, az élet nehézségeinek és szépségeinek bemutatása. A múlt, az antikvitás, a középkor megidézésével a művész nem csak a harmonikus formavilág kialakítását éri el, hanem szobrai ezáltal misztikus tartalommal telítődnek. Összekötik a múltat a jelennel, arról tanúskodnak, hogy nincs változás: küzdjünk és bízva bízzunk.

Adam Bota Linzben nőtt fel, az ottani Képzőművészeti Főiskolán végzett. Ahogy édesapjánál, az ő festészetében is az első számú téma az ember. Azonban a vidám, élénk színek, napfényes terek, mosolygó arcok, dús keblek, kicsattanó energiájú izmok egy minden harmónia, szépség és derű nélküli világban jelennek meg. Festményéinek hús-vér szereplői közös terükben összepréselve látszólag valamilyen cselekvést végeznek. Tevékenységük ellenben teljességgel funkciótan, mint egymáshoz fűződő viszonyuk is. Feloldás nélküli, megvetésig fokozódó társadalom kritika, keserű írónia fogalmazódik meg művészetében morbid humorral elegyítve. Az emberi testtel egyenértékű a vágóhídon fellógatott marhahús és a felhalmozott sertés tetem. Mindez azonban addikció: ami taszító egyszerre vonzó is. Alkotásain kényszeres függőséggel, szenvedéllyel megfestett motívum a test és a hús. A művész maga sem kívülálló szemlélő. Megmerítkezik ebben a világban, saját teste, önarcképe is többszörösen megjelenik, zsarnokként sarkallva, kényszerítve önmagát alkotásra.

Elsősorban fotók, újságokból kivágott képek alapján dolgozik, korábbi festményei tulajdonképpen kollázsok. Egy központi motívumból kiindulva több felvételt válogat egybe, melyekről először rajz, majd festmény készül. Az alakok, terek és jelenetek sosem konkrét koncepció alapján, hanem ötletszerűen, elsősorban formai, illetve megvilágítási szempontokból kerülnek egymás mellé. Így a művek értelmezése mindig bizonytalan marad. Újabb alkotásai ugyanazon jelleggel, de pont ellenkezőleg egy kép kisebb részletét ragadják ki és nagyítják fel. Egy kivágott képi elem több alkotáson is megjelenik.

Jelentős motívum a gyár. A monumentális, város nagyságú linzi vasmű és az ott dolgozó munkások szintén számtalan festményének alkotják sarkköveit. A 60-70-as évek plakátjainak színvilágát idéző alkotásokon az épületek és gépi szerkezetek, avagy a történelmi jelképek elsősorban formai jegyekként érdekesek: kulisszák. Az első pillantásra szocreálhoz hasonlító művek az egyszerre taszító és vonzó modern társadalom demagógiájának, propagandájának, test-kultuszának kifordítása, leleplezése.

Adam Bota festészete részben a fotórealizmus, illetve a ma Európában hódító új-realizmus irányvonalába tartozik. Hatott rá Xenia Hausner, az új Leipzig-i iskola és Csernus Tibor is. Mindazonáltal az ember és a test központba helyezése, az erős fény-árnyék hatás a késő reneszánsz, illetve a barokk világával hozza kapcsolatba. Ahogy Caravagio festményén Szent Tamás alakja vizsgálja a sebet, a feltámadt emberi testet, úgy kutatja Adam Bota is az embert. Azonban nem a lét és nemlét alapproblémája foglalkoztatja, hanem az élet mikéntje, minősége.