Most a szép, Lechner Ödön-tervezte Iparművészeti Múzeum legtetején, a kupola alatt „Az első negyven évem” alcímmel láthatóak munkái 1969-től napjainkig.

Ha jól szemügyre vesszük – most az üvegekről beszéljünk, noha vannak akkoriból fémobjektjei is, fényesre polírozva, felkunkorítva, behasítva; például Budapesten a Szervita téri templom melletti épület faldísze is az övé –, láthatjuk: mostani ötletei csíráiban már a kezdeti darabokban is benne vannak.

A VIT-emlékmű 1975-ből (Világ Ifjúság Találkozó: erre gyúrtak a Ki-Mit-Tud-osok is vetélkedők során át, oda kijutni gyakran az egyetlen lehetőség volt világot látni a fiataloknak a 60-as, 70-es években. Erről lásd még a Csinibaba című opuszt) még töredezett és darabos, eldolgozatlan élű, de már egymásra rétegelt két félgömbje volt a kezdet.
Aztán kialakította a csak őt jellemző megmunkálási módot: egymásra ragasztott üvegrétegekből gyártott tiszta egyszerű – hasáb, félgolyóbis, gúla, satöbbi – formákat teljesen simára lecsiszolt. Így a zöldes anyag szűrve, átalakítva sötétebb és világosabb pászmákra bontja a rá vetődő fényt – látogatásomkor épp a délutáni napét –, ami így különálló, mozgalmas életbe kezd. Ilyen játék élteti a Szent Grálról szóló darabot, a spirális és organikus műveit, aztán Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját megidéző Hét ajtót, amely végül már sötétbe vész. A legtöbb ilyenképp előállított – sok-sok félcentis rétegből pontosan egymásra ragasztott és puha-kerekre vagy éles-hegyesre kialakított munkája tulajdonképpen épület-makettként is funkcionálhatna. Ha felépülnének, kitöltenék a teret, de átlátni is engednének magukon; mégsem foglalnának el mindent a behemót, nap-eltakaró tömegükkel… De a művész nem ilyen utat akar bejárni velük.

Az utána jövők előtt villant föl ezekkel vizuális lehetőségeket, megmutatva, hogy mennyi arca lehet ennek a régi-régi alapanyagnak. Ráébreszti nézőit és tanítványait arra, hogy az a törékenység, ami alapanyagának legfontosabb attribútuma, milyen módon védhető ki: gondos és válogatott, méretre szabott és precízen összeillesztett síküvegek összeragasztásával, egyesítésével. Ez – az összerendezettség, a József Attila-i determináltság, ahol mindegyik nyomja a másikát -szimbólumnak is szép, és itt kézzelfogható eredményt mutat. Súlyos, komoly tárgyak jöttek ezáltal létre, melyeket aztán kénye-kedve szerint alakított és formált. A külső tiszta egyszerűségét izgalmassá teszi a belül villódzó fénytörés, ami által mindenhonnan más-más a kép.

A kiállítás szeptember 17-ig tekinthető meg kedd kivételével este 6- óráig.

Szász Judit