Most kicsit a másik – itt nem annyira ismert, de ott istenített - féllel, a női szerepben is tündöklő férfiakkal ismerkedhetünk meg a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum és az Iparművészeti Múzeum közös kiállításán mától november 12-ig.

Ugyanis a hagyományos japán színház, a kabuki sztárjairól festett fatáblák, nyomatok láthatóak itt, főleg a fénykorukból, az úgynevezett Edo-korból (1603-1867). A kabuki sokféle változatban élt Japánban: az 1600-as évek elejére esik a kialakulása, és a kabuki képek is ekkor jelentek meg. Első száz éve alatt jóformán ki is alakult minden rá jellemző vonás. Főleg az, hogy erkölcsi megfontolások miatt – bár eleinte voltak – de soha többet nem szerepelhettek nők a színpadján, se fiatal fiúk. Viszont egy valamire való színész – természetesen férfi: ő az onnagata – kiskorától évtizedeken át tanulta, gyakorolta (látható videón) a megfelelő mozgást.

Nekünk ez kicsit abszurdnak tűnik, noha Marilyn Monroe is azt vallotta, mint a kabukis tanárok, miszerint az a vonzó, ha egy vonal mentén billeg a „nő” egymás elé helyezett talppal ( ő speciel tűsarokban tette, a fekete hajú fiúk viszont fehér egyujjas zokniban, a tabiban vagy a ma is divatos ujjaközi papucsban, a zoriban illetve az emelt talpú getában). Ám míg a szexciklon ezt izgató fenékriszálásra használta, a japán színészpalánták - nekünk csámpásnak tűnő lábbal - elmélyült és fennkölt csoszogásra… Hátukat egyenesen, feneküket ülésben pontosan középen tartva kellett testüket edzeniük, a mester bizony néha lazán talppal igazított egyet rajtuk... Iszonyú súlyú paróka volt a feldíszített kontyuk, azt már nem volt semmi kecsesen egyensúlyozni! Teljesen fehérre voltak rizsporozva, így a női vagy férfi jellegzetességek el is tűntek az arcokról, és a kimonó androgün fazonja se mutatott másodlagos nemi jegyeket.

Most én se tudom, hogy a megnyitón bemutatott zasikimai tánc (a kiotói teaházak gyékénymatracaival bélelt vendégszobák= zasiki mélyén lépegették ezt képzett és elegáns táncosnők) előadója ki is volt? Nő vagy férfi? Neve alapján ugye egy magyar ezt meg nem állapítja. „A kolostori harang-fok” című táncot adta elő ének- és samiszen kísérettel– ez olyan húros régi japán fahangszer, melyen minden gésának kellett tudni játszania. Gyönyörű, hímzett, súlyos kimonóban - ez hosszú ujjú selyemköntös, hátán bonyolult textildobozzal, minden alkalomra mást és mást viseltek - csoszogott, tekergőzött, térdelt és forgott lassan körbe az előadó. Kissé – számomra – hosszadalmasan… (Viszont igazi kimonóm az van, és tanúsíthatom, abban európainak nem könnyű létezni, pláne kilincses szobában. Hát még légiesen bájosnak és törékenynek is látszani… Szóval a ruhájuk hordása már maga is művészet, olyan mozgáskultúra, amely idegen volt a nyugaton megszokottól… ahogy az egész felfogásuk, szellemiségük, élettempójuk. Ez az egész légkör jól érzékeltette azt a zártságot, amely minden más hatást távol tartott Japántól egészen az 1800-as évek közepe tájáig.)

Nos az eltáncolt legenda szerint egy szerelmes, ám visszautasított és ettől igen zaklatóvá vált leány addig üldözi a kolostor szerzetesét, míg sikerül is megölnie varázslatával oly módon, hogy rádönti a harangot. A gonosz erők segítségével sárkánnyá, tűzzé, romboló erővé változik – erre utalhat a sok tekergőzés fel-le meg oldalvást – és az új harang felavatását is el akarja rontani. Ilyen „szellemes”, ártóra, gyűlöletre esküdt figurák voltak szép számmal  a kabuki-repertoárban.

Izgalmas rajzolatú képekkel adták vissza a XIX. század első harmadában, a kabuki sztárok idején ezeket az indulatokat a grimasztól eltorzult arcokon. Név nélkül is felismerte a közönség a nagy kedvenceket! Eleinte a fekete-fehér nyomást csak a narancssárga, vörös-sárga-narancs-zöld-kék metszetek váltották, de hamar – a piac követelésére, hiszen a népek imádták a színészeikről készített rajzokat, a színházat bemutató lapokat – elterjedtek már a XVIII. század közepétől a valósághű sok-színnyomásos darabok. Így sikerrel reklámoztak minden előadást és művészt; a jakusa-e, vagyis a színészképek különféle mesterek műhelyéből más és más stílusban kerültek ki egyre nagyobb számban elárasztva a városokat.

Népszerűségük csúcsokat döntött, így elsöpörte az addig kedvelt madárkás, szépasszonyos, tájképes, virágos kompozíciókat az akkori vásárlási toplistákról. Van egy olyan kép is, amelyen a múlt-múlt századi – az óvatos nyugatra nyitást követően odaérkezett – olasz cirkuszosokat rajzolták meg elefántostul, frakkban-klakkban!

De aztán a XIX. századdal ez a hagyomány hanyatlani kezdett, és megint a látképes vonulat lett a nyerő a szigetországban. Hogy mégsem vesztek el végleg ezek a kincsek, azt a tokiói Nemzeti Színháznak köszönheti a világ, mely gyűjteni kezdte a sztár-táblákat a megnyitása, vagyis 1966-óta.

A Magyarországon az immár 15 éve itt lévő Japán Alapítvány segítségével most nálunk is megtekinthetők, tán viszonzásképp a Kodály-módszerért, amellyel ma már minden japán zenetanuló gyerek találkozik…

Szász Judit