Ahol persze nem kiáltották ki  Moldova György után szabadon a Rottenbiller utcai köztársaságot, - bár ma ennek nagy divatja van – a gondokat nélküle is tudták sorolni. Petrányi Zsolt is megjelent, mint a Műcsarnok igazgatója.

A jelen helyzetben természetesen megérti közülük mindenki, hogy ilyen komoly megszorítások hajnalán nem ez a legfontosabb dolga a kormányzatnak. Keresik éppen ezért a megoldást maguk is. Ebbe beletartozik, hogy végigzongorázzák azokat a gazdasági formákat, melyek a legeredményesebbek a fiatal művészek támogatására, és azt is, milyen jogi procedúrákat kell ezért végig csinálniuk. Kutatják, hogy az „elvonási tüneteket”, amik most elkerülhetetlennek látszanak, hogyan lehetne mégis túlélni?

Az az Artpool, melyet, mint pozitív példát említettek, - a 70-es, 80-as évek hazai és nemzetközi underground művészetét 1979-től gyűjtő és feldolgozó központ - is azzal küzd, hogy elfogyott a pénze, nem tudnak min spórolni ezentúl, és a kormányzattól nem is várhatnak már segítséget, ahogy a Magyar Narancs írja. Koncerteket szerveznek értük a másik, létében fenyegetett helyszínen a Gödörben, de ez szimbólumnak jó csak, anyagilag nem húzza ki őket a bajból. Bővebbet a www.artpool.hu- n.

Nos ha ez a követendő példa is helyzetbe kerülhetett, tényleg komoly baj van, hiszen a kultúrafinanszírozás azért mindig fontos egy ország életében. Mivel a filmtörvény már jótékonyan hat szerintük a mozigyártókra, ilyesmit szeretnének maguknak is.

Adókedvezményekkel kellene serkenti a magánszemélyek, vállalkozások vásárlási-gyűjtési kedvét. A szponzorálási lehetőségeket is ki kéne meríteni, erről - ugyan egy másik beszélgetésen, pár hete - szólt már Török András, a Summa Art Alapítvány ügyvezetője, aki cégeket és művészetek boronál össze együttműködésre -, hiszen a jó minőségű alkotás támogatása magát a szponzort is felértékeli a piacon. Azt jelzi ezzel ugyanis, hogy az illető firmának olyan jól megy, hogy van miből erre áldozni - nyereségük elenyésző de a művészeknek nagyon is sokat számító százalékából -, van jó ízlése és empátiája a művésze/te/k iránt. Ez nyugaton régóta bevált. Török is Londonból hozta ezt az üzleti ötletét, szerinte sok ilyen kéne még: összehozni a csóró, de tehetséges alkotókat és az üzleti élet szereplőit. Valahová ide jutottak a mostani beszélgetés részvevői is.

Többek között szeretnének még támogatást állami szinten a tehetséggondozásra is, „rezidens-gyakornok” –módszerrel, ahol külföldre jutást, vagy 2-3 hónapos csereakciókat biztosítanának így a fiataloknak. Jó lenne az intézményi működtetést átláthatóvá tenni, hálózati – network – rendszer igénye is felmerült.

(Magán megjegyzés a művészek népszerűsítéséhez: megkérdeztem Duronelly Balázs szobrásztól, miért nincs weblapja, amivel sokkal elérhetőbb lenne a nagyközönség számára? Nincs rá pénze válaszolta, és ez még nála idősebb és ismertebb alkotóknál is így van. Akinek profi és mindig frissülő linkje volt, az Müller Árpád, a nemrég elhunyt festő volt, kivételként erősítve a szabályt...)

Szerintük átláthatóbbá kéne tenni a pályáztatást, (vagy olyan cégekre várnának, amelyekre rábízhatnák a pályázataikat a siker reményében). A másik nagy kérdés az – erről majd lesz egy, a kádáriba visszatekintő kiállítás a jövő héttől az Ernst Múzeumban –, hogy ki és mi alapján állapítja meg a minőséget a képzőművészetben? Mi legyen az irányadó? A beszélgetők szerint ennek alapja a demokrácia.

Szerintük a kultusztárca egyénenkénti tárgyalásai nem oldhatják a szakma összességének gondjait.

Sebő - Szász