A japán lakkművészetben azonban az elefánt egyik legnépszerűbb megjelenítése már nyolc évvel a valódi állattal való megismerkedés előtt megszületett. Az ötlet és a megvalósítás Ogava Haricu, más néven Ricuó (1663-1747) nevéhez fűződik. Haricu (jelentése: "a madárijesztő használt bambuszernyője, mely már a koldusnak sem kell") a híres haikuköltő, Basó tanítványaként kezdte pályafutását, s csak ötvenévesen lett „iparművész", aki gazdag, különleges életművet hagyott maga után. Vajon ő, aki még sohasem láthatott élő elefántot, miért gondolt erre a motívumra? Nem a buddhista művek inspirálták, hanem egy jómódú megrendelőnél, a cugarui nagyúrnál (hansu), Nobuhiszánál látott, Kínából hozatott könyvek, melyek tusrúdgyűjteményeket ábrázoltak. Ezek mintái közt, a híres tuskészítő mesterek munkáin több elefánt is akadt. Haricunak - aki egyedi módon a korábbi lakkművészetre jellemző technikáktól eltérő módszereket is alkalmazott művein - különleges elefántot sikerült alkotnia. Az írószeres doboz (szuzuribako) fedelén az állat mellett a tusrudakon olvasható feliratokéihoz hasonló írásjegyeket helyezett el: „az elefánt eljövetele szerencsét hoz". A kompozíció egésze azonban jellegzetesen japános és Haricu különc egyéniségére vall.

Műveinek sajátosságát egyfelől a technika különlegessége adja. A lakk tárgyak felülete a hagyományos maki-e tárgyak esetében legtöbbször fényesre polírozott fekete vagy vörös lakk, s ezt díszítik az arany- vagy ezüstpor különböző technikájú felszórásaival. Haricu azonban egyedi módon a hagyományos maki-e dekorációk mellé különböző technikákkal készült kerámiaberakásokat, faragott vöröslakk- s fémbetéteket, fa- és elefántcsont berakásokat is alkalmazott, gyakran a nyers fafelületet használva alapként. Ezt a díszítőstílust az ő neve után nevezték el Rjúózaikunak (Ricuó-zaikunak).

A felületek eltérő textúráinak különleges hatásai, érdekes kombinációi, az egyedi kompozíciók Haricu halála után több mint száz évvel, a XIX. század közepe táján és második felében ismét divatossá váltak, s népszerűségük nem állt meg Japán határainál. A világkiállításoknak és a megélénkülő utazásoknak köszönhetően ugyanis Londonban, Párizsban, Bécsben is érdeklődés ébredt az Edo-kori mester stílusát képviselő darabok iránt; felfigyeltek Haricu műveire, s óriási kereslet mutatkozott irántuk. A sohasem látott elefántnak számtalan másolata és utánérzése készült Japánban, az európai és az amerikai lakkgyűjteményekben sokféle tárgyon, különféle változatokban köszön vissza a különleges ormányos.
B.M.

/Forrás: Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum/