Valaha, még jóval a rendszerváltás előtt, volt néhány olyan újság, amelyet a baloldali értelmiség előszeretettel forgatott. Ezekben a gyakorlott szem tévedhetetlen biztonsággal lelt rá a rejtett mondanivalóra. Ezeknek a lapoknak az írásait akkoriban – nem úgy mint most - az első betűtől az utolsóig elolvastuk. Nagy kedvenc volt a ma is létező Élet és Irodalom, és – hogy egy másik végletet mondjak – a ma már csak emlékeinkben élő Ludas Matyi, amelynek krokijai, karikatúrái rejtett értelmükkel, az utóbbiakban gyakran föllelhető társadalomkritikáikkal megnevettettek és elgondolkodtattak. Ennek a szatirikus lapnak volt két évtizeden keresztül munkatársa Kaján Tibor, akinek rajzai soha nem kacagást, sokkal inkább filozofikus mosolyt váltottak ki hétről-hétre az emberből. Vele készült az alábbi beszélgetés. – Természetesen voltak korlátok a szocializmusban. Például miniszterhelyettestől fölfelé nem lehetett valakiről karikatúrát készíteni. Ezzel együtt, ebben a műfajban tudtuk mindazt elmondani, amit szövegben nem mondhattunk el. A Ludas jó iskola volt a heti rutin kialakulásához. Mert a jó értelemben vett rutinra bizony szükség volt.
– Önt, amikor 1945-ben publikálni kezdett, még Kalász Tibornak hívták. Összefüggött a hivatásával, hogy nevet változtatott?
– Akkoriban a karikaturisták között divat volt az álnév használata. Így hát, mint divatra fogékony fiatal, én is megtettem. És hogy van-e összefüggés az általam gyakorolt műfaj és a névválasztás között? Más az eredete. Kamasz koromban egy csíny miatt a rajztanár kiküldött az osztályból, mondván, ilyen kaján emberekre nincs szükség. Erre az incidensre emlékezve lettem Kaján, habár már régen tudom, nem jól választottam, mert én nem vagyok kaján. Nem torzképeket rajzolok. Inkább túlzok. Persze a túlzáshoz hogy az valóban elérje a kívánt hatást – jól kell ismerni a valóságot és a klasszikus rajz szabályait, mert a karikatúra nem firkálás. Az én filozófiám mindig a látszat mögötti igazság keresése, meglelése volt, és az ma is - legyen szó politikáról, társadalomról, kultúráról, gazdaságról, emberi együttélésről. Ahhoz, hogy a karikatúra valóban hasson, napra kész ismeretek kellenek.
– Ha egy gyereknek föltesszük a közhelyes kérdést, „mi leszel, ha nagy leszel”, a válasz rendszerint ügyvéd, orvos, tanár, de azt még soha nem hallottam, hogy karikaturista.
– Pedig pont egy gyereknek jut ez az eszébe. Nem tudtam jól rajzolni, viszont szerettem. Így hát elhatároztam, hogy megtanulom. El is végeztem a főiskolát. Rajztanári diplomám van. Hozzáteszem: soha, egyetlen percig sem tanítottam.
– Az egykor oly népszerű Ludas Matyi ma már nem létezik. Emlékszem, egyszer újra indították. De csak igen rövid élete volt. Sok egyéb ok mellett talán azért is, mert ma mintha nem lenne igény a karikatúrára.
– Szerintem is így van. Sőt! Valaha híresek voltunk a vicceinkről. Bármi történt az országban, arról előbb-utóbb valami összekacsintós vicc született. Most nincsenek vicclapok, az emberek már nem értik a sajtóban megjelenő finomabb humort. Mert a humor is kezd kiveszni, holott a humor életnedv, amelynek át kell járnia a szervezetünket. Ma mindent ki lehet mondani. Talán ezért vannak kihalóban ezek a műfajok. Meg aztán a 21. században a film, a televízió szolgáltatja a humort. Úgy tűnik, valóban kihalóban van a karikatúra, de azért ne vegyen rá mérget, mert ez nagyon ősi műfaj. Már az ókori Egyiptomban is megtalálható. Az úgynevezett szatirikus tekercsek ismertek. Nézze ezt, milyen kifejező! (A reprodukción az oroszlán és a gazella sakkozik…) Hasonlóan ott van a karikatúra a középkorban is. A Biblia illusztrációiban a pokol ábrázolásánál föllelhetők a karikatirisztikus elemek. Szóval, lehet, hogy átalakul, de meggyőződésem, hogy fennmarad a karikatúra műfaja, legfeljebb szakosodik. Ennek jelei már föllelhetők.
– Mostanában az itt-ott mégis megjelenő karikatúráknak - ellentétben az egykoriakkal - nincs képaláírásuk.
– Mint minden, a karikatúra is változik. Annyiféle karikatúra van, ahány fajta nevetés. Lehet bölcs, amely mosolyra késztet, s lehet durva, amely röhögésre. Én az előbbi híve vagyok. A modern, mai karikatúra célja, hogy mellőzze a verbalitást, és maga a vonal legyen gondolatébresztő.
– Ám akármennyire is az, sokan nem tartják nagyra a karikatúrát.
– Olyannyira nem, hogy például a festők lenéznek bennünket. Úgy vélik, nem művészet, amit csinálunk Tudja, ez valami olyasmi lehet, mint hogy a színészek egy része másodrendűnek tartja a kabarészínészt, a muzsikusok közül nem egy lebecsülően szól a könnyűzene művelőiről. De nekem igazából az számít, amikor az egyszerű, hétköznapi emberek ismernek el. Az, amikor kiléptem a szerkesztőségi épület kapuján, és a portás odaszólt, hogy nagyon tetszett az éppen akkor megjelent karikatúrám. Ez okozott igazi boldogságot, ez növelte az önbizalmamat.
– Egy Ön által létrehozott és gyakorolt műfaj az úgynevezett nekrológkarikatúra, amelynek hőse a művész által tisztelt vagy hozzá közel álló személy, akinek halála után összefoglaló, mintegy emblémajellegű rajzot készít. Így készített karikatúra-portrét például Chaplinről, Einsteinről, Liszt Ferencről, Beethovenről, Mándy Ivánról.
– Ezekben a portrékban egy kicsit mindig ott van az illető művész sorsa is.
– Nyolcvannyolcadik évében jár, és úgy tudom, még mindig dolgozik.
– Hetente két-három karikatúrát mindig megcsinálok. Ez hozzátartozik a mindennapjaimhoz, e nélkül nem tudnék élni, hiszen már hatvanhárom esztendeje vagyok a pályán. Most már nem járok be a városba. A rajzokat faxon küldöm el. A régi kollégákkal is tartom a kapcsolatot. Hol telefonon beszélünk, hol egy közeli kávéházban találkozunk.
– Mindezeken túl mivel tölti a napjait?
– Szeretek olvasni, Kosztolányit, Weörest, Karinthyt. Szívesen veszek kézbe illusztrált könyveket, figyelemmel kísérem a szakmai folyóiratokat. Időnként tévét nézek, és igyekszem tájékozódni a belpolitika történéseiről, a világban zajló eseményekről. Sok örömöm telik 21 éves lány unokámban, akire nagyon büszke vagyok. Felvételi nélkül került az egyetemre, mert országos harmadik lett a spanyol nyelvi versenyen. Megjelenés előtt áll tizedik könyvem, Élet - művészet címmel. Ez – ahogy a címből sejthető – a művészetekről szól.
*
Kaján Tibor érdemes és kiváló művész, akit munkásságáért már számos alkalommal kitüntettek – többek között Munkácsy-díjjal; a Munka Érdemrend arany fokozatával, Pulitzer-díjjal, a Magyar Köztársaság Tiszti Érdemrendjével és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével. Bölcs humorát nemrégiben Táncsics életműdíjjal ismerték el. Amikor erről kérdezem, azt mondja, nagyon boldog volt, mert ezt a díjat civilek ítélték oda. Meg arról beszél, hogy világ életében az emberek mosolyára pályázott, és nincs annál nagyobb öröm, mint ha valaki ilyen képesség birtokában van. S ha egy újságban megjelenik egy karikatúra, az olyan, mint egy sziget a szövegtengerben. Egy sziget, amely képes gondolatokat ébreszteni.
Körmendi Zsuzsa
| Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be! |
| Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez! Legyen Ön az első! |
