Az igazgató úgy fogalmazott, hogy a legtöbb negatív kritika éppen annak a pártpolitikától túlfűtött szekértábor-háborúnak a része, amelynek nagyban köszönhető, hogy a művészek közül kevesen vállalják politikai vagy társadalmi kérdések feldolgozását.

– Mit nyújthat a művészet egy-egy társadalmi vagy politikai kérdés feldolgozásában?

– A XX. században voltak olyan politikai rendszerek, amelyek a művészetet a propaganda részévé tették. Az agitáció esetenként ma is felbukkan a művészetben, de többnyire csak didaktikus, rossz alkotásokban. Ezekre kár szót vesztegetni. A színvonalas, „jó” művészet a leegyszerűsítések helyett éppenséggel árnyalt, sokrétű értelmezési keretet kínál. Képes megmutatni, hogy a közbeszédben esetenként sorsszerű adottságként megjelenő körülmények egyáltalán nem változtathatatlanok. Nemcsak hogy szabad, de érdemes is társadalmi-politikai kérdésekről a napi médiazajt kizárva gondolkodni.

– Magyarországon mégsem az a jellemző, hogy sokakat foglalkoztató kérdések árnyalt módon jelenjenek meg akár a kiállítótermekben.

– Sajnálatos módon hazánkban komoly hagyománya van az apátiának. A legtöbb művész számára a Kádár-rendszer éveiben jobbnak tűnt távol maradni a politikától. Ez annak ellenére is így volt, hogy a hatvanas-hetvenes évek meghatározó képzőművészei közül többen (például Erdély Miklós vagy Altorjai Sándor) olyan életművet hoztak létre, amelynek komoly politikai tétje volt. De ide sorolhatjuk a Magyar Nemzeti Galériában éppen most kiállított Kovásznai Györgyöt is, aki a francia forradalom ikonográfiájának újraértelmezésével jellemzően politikai művészetet teremtett - egész biztosan nem azért, mert a pártállami rezsim vezetői ezt „engedték”, ahogyan az egyik napilap kritikusa cinikusan megírta. Ám ők természetesen nem kerülhettek be a kánonba. Ott maradt a langyos víz, legalábbis politikai szempontból. És ezen a szocialista realizmus nevű irányzat kurzushű művei sem változtattak. A politika Magyarországon azóta is sokak számára teljesen érdektelen, nincs személyes kapcsolódásuk hozzá. Ehhez társult, hogy a térségben talán nálunk a legerősebb a pártpolitikai megosztottság. Innét nézve az ember vagy kuruc vagy labanc, ha pedig kritikát fogalmaz meg azokkal szemben, akikkel egyébként szimpatizál, akkor jó eséllyel áruló. Érthető, ha a művészek többsége ebből a primitív, kényszeres skatulyázási rendből igyekszik kimaradni. Magyarországon legalábbis. Mert például Latin-Amerikában virágzik a politikai – főként baloldali, elsősorban Amerika-ellenes és antiglobalista – művészet. De nem kell olyan messzire mennünk. Például Lengyelországban is jelentős a közéleti-politikai művészet, amelynek egy szegmensét nemrég a magyar közönség is láthatta a Modem Banánköztársaság című kiállításán.

– Mi a helyzet máshol, Európa más részeiben?

– Ebből a szempontból szinte mindenhol jobb a helyzet, mint Magyarországon, bár akadnak negatív példák is. A nagyszerű kolumbiai művész, Fernando Botero 2004-ben született Abu Graib című grafikai sorozatát, amely az Öböl-háborúban ejtett hadifoglyok sorsára reflektál, több helyen nem engedték bemutatni. Kelet-Európában viszont igen erős az aktuálpolitikára reflektáló művészet: Romániában, Lengyelországban vagy Oroszországban sok belpolitikai témájú munka születik, amelyeknek visszatérő eszköze a provokáció. A Blue Noses nevű orosz művészduót például világhírűvé tette az, hogy Oroszországban többször betiltották tárlataikat. 2007-ben az ottani kulturális miniszter büszkén nyilatkozta, hogy személyesen vette le a kamionról néhány „nemzetgyalázó” munkájukat a finn-orosz határon, megakadályozandó, hogy kikerüljenek Párizsba. Ennek következtében hazájukban nem is nagyon állítanak ki, külföldön annál inkább.

– Például a debreceni Modemben is, ami itthon is sokaknál „kiverte a biztosítékot".

– Igen. Azok a fotók, amelyek Párizsba nem juthattak ki, Debrecenben láthatóak voltak, mert mi elhoztuk egy CD-lemezen, és itt nyomtattuk ki őket. Nagy siker volt egyébként, bár valóban akadt néhány ember, akinek túl sok volt, hogy két orosz rendőr csókolózott egy nyírfaerdőben, vagy ahogy Vlagyimir Putyin Oszama bin Ladennel pózolt egy képen. A városban még tüntettek is a kiállítás ellen.

– Magyarországon mennyire jellemzőek a hasonló kiállítások?

– Feltűnően kevés olyan tárlat van, amely közéleti vagy politikai kérdésekkel foglalkozik. Nemrégiben a Ludwig Múzeumban látható volt egy csoportos kiállítás PowerGames (Hatalmi játszmák) címmel, amely alapvetően a dán közélet problémáira kívánt reflektálni, a tétjét mégis az adta, hogy a felkért művészek állást foglaltak a magyar politika aktuális ügyeiben is. Többnyire bántó egyoldalúsággal, ami egyébként érthető, hiszen hiányzott a „rálátásuk” a hazai viszonyokra, inkább a „közvetítő csatornák” elfogultsága és egyoldalú szemléletmódja köszönt vissza a művekben. Ez a kiállítás így aztán nem tudta felkavarni az állóvizet - mégis üdvözlendő a törekvés, mert nagyon hiányoznak a magyarországi művészeti életből az ilyen jellegű, a közéletre reflektáló művészeti akciók. A Modem megpróbál úgy viselkedni, mintha ebből a szempontból is normális országban élnénk. Igyekszünk otthont adni, legalább évente egyszer, egy-egy politikai-társadalmi témájú tárlatnak.

– A Blue Noses után a Kis Magyar Pornográfia című kiállítás már hazai alkotókat vonultatott fel. A tárlat leginkább a Kósa Lajost ábrázoló szobor körül kialakult botrányról maradt emlékezetes.

– Ez jellemző a több szempontból is abszurd hazai közállapotokra. A tárlat egyébként éppen erre kívánt reflektálni a rendszerváltozás 20. évfordulóján, Esterházy Péter immár klasszikusnak számító könyvéhez kapcsolódva. Tehát arra a kádárizmusból átöröklődő kis magyar pornográfiára, amely az elmúlt húsz évünket, egykori reményeinket és örömünket groteszk módon felülírta - főként a politikának köszönhetően. Egyébként biztos vagyok benne, hogy annak a tízegynéhány ezer embernek, aki a kiállítást is megnézte, nem a Gerhes-mű nyomán kirobbant politikai botrány teszi emlékezetessé a tárlatot. Fantasztikus alkotásokat láthattunk mások mellett Eperjesi Ágnestől, Kicsiny Balázstól vagy Wahorn Andrástól. A vendégkönyvben a vicces és indulatos beírások mellett többségében olyan bejegyzéseket olvashatunk, amelyek azt igazolják vissza, hogy érdemes volt megcsinálni, mert hatására sokan végiggondoltak valamit, amiről általában nincs kedvük vagy alkalmuk gondolkodni.

– Mire számíthatunk a Modemtől ezen a téren az elkövetkezőkben?

– Épp a minap fejeződött be a Baltazár Dezső téren egy szabadtéri tárlatunk, amely a hajléktalanság problémájára hívta fel a figyelmet, tizenhárom hajléktalant ábrázoló realisztikus bronzszobor segítségével. Ez sokkal nehezebb ügy annál, mint ahogy hajlamosak vagyunk kezelni. A dán Jens Galshiot művei sok-sok embert megállásra késztettek a debreceni belvárosban. Ettől persze nem változott meg azonmód a hajléktalansághoz való viszonyuk, de valami talán néhányuknál elkezdődött - és ezt nehéz túlértékelni. A közeljövőben tervezünk egy tematikus kiállítást arról a meghatározó szerepről, amelyet a fogyasztás tölt be az életünkben. Félreértés ne essék: nem azért, hogy leleplezzük, vagy visszaszorítsuk a multikat. Ez nem a mi dolgunk. Viszont szeretnénk, ha a kiállítás nézői lehetőséget kapnának arra, hogy elgondolkodhassanak ezzel kapcsolatban néhány olyan kérdésen, amely saját egzisztenciájukban érinti őket, ám a lehetőség, a gondolkodás, az értelmezés lehetősége egyre kevésbé adott. Úgy vélem, valami ilyesmi lehet a társadalmi felelősségvállalás témáját választó tárlatok küldetése.

(MTI-Press)

Fotó: modem_modern_es_kortars_muveszeti_kozpont