A háború vége felé hosszú hónapokat töltött az olasz fronton, nem hátul, a törzsnél, hanem, az első vonalban, gyakran a legvadabb ágyú-és puskapárviadal közepette. Jellegzetesen nyurga figuráját, kackiásan felcsapott huszársapkáját a front mind a két vonalán jól ismerték. Igen: a frontnak mind a két oldalán, hiszen az olasz arcvonal egyes részein kavernák, lövészárkok aránylag közel voltak egymáshoz, s az olaszok is rokonszenves érdeklődéssel figyelték a művészt, aki ihletett hévvel, a munkától elragadtatva készítette rajzait, vázlatait, és egy-egy sziklaoromra kitelepedve, fittyet hányt a fütyülő golyóknak.

  Történt pedig, hogy az olasz oldalon támadásra készülődtek. De mielőtt a Doberdó tájainak egyik hírhedett pergőtüzét megindították volna, a tüzérségi megfigyelőben gubbasztó talján tiszt észrevette a nyugodtan rajzoló Mednyánszkyt. A művészet iránt érzett tisztelet és lelkesedés kissé túllódította az olaszt a fegyelmi szabályzaton, mert kezéből tölcsért formált, és harsány hangon átkiáltott a magyar vonalba:

– Öreg festő, menjen hátra, mindjárt tüzelünk…!
Mednyánszky barátságosan visszaintegetett, és teli torokból, szép olasz szóval válaszolt az ellenséges hadfinak:

– Grazie mille, uraim! Icipici kis türelmet kérek, una piccola pazienza…Néhány vonás csak…mindjárt befejezem a képet…Így…Most már lőhetnek…köszönöm!

(Forrás: Békés István: Legújabb magyar anekdotakincs)