Azonban 15 éves korától itt élt Budapesten, ahol 1977-től – a Képzőművészeti Főiskolát elvégezve, ahol Kádár György és Kokas Ignác voltak a tanárai – elkezdte absztrakt mitológiája különös figuráival befesteni a számára adatott teret. Sikerét jelzi, hogy három évvel diplomája kézhez vétele után Derkovits-ösztöndíjban részesülhetett, majd a Smohay Alapítvány támogatása segítette öntörvényű világa további építésében.

Sok kiállítás és elismerés keretezte 31 esztendős alkotói útját, amely soha nem bomlott élesen elkülönülő korszakokra, hanem egymásba folyva vitte őt előre megszokott alakjai között tárlatokra, díszlettervek készítésébe, performanszokra (Dzsan-panoptikum). Ezeket az életében elnyert díjakat (és sorsát) itt lehet áttekinteni: http://www.artportal.hu/lexikon/muveszek/kazovszkij_el

Jellegzetes – főleg fekete, néha sárga színű, égre nyüszítő, hegyes pofájú, egyiptomi sírreliefeket idéző – kutyaalakja szinte minden képén ott volt, tán mint a Küszöb Őre. Mindig erőteljes színekkel élt, amik kedvenc, vadító, már fájóan vöröse mellett, a mély királykék, sivatagi viharokat idéző homok vagy a hars drámai zöld volt. De jellemezte őt sok furcsa, gyakran meghatározhatatlan árnyalat is. Ő maga – ahogy egy három évvel ezelőtti Origo-s chatszobai beszélgetésből –http://www.origo.hu/vendegszoba/szorakozas/20050208elkazovszkij.html?pIdx=2 – kiderül, nagyon komoly klasszikus festőket nevezett meg elődeinek/kedveceinek: Antonello da Messina, Caravaggio, George de la Tour, míg a magyarok közül – Román György mellett – az Auschwitzban meggyilkolt Farkas István állt hozzá közel. Itt kérdezték az olvasók erről az emblematikus kutyusáról is, ami szerinte a képen aláírást pótló szignóként jelzi őt magát, mint vándormotívum.

Viszont hozzá illően, ez mindig állandó nála... Boldogan visszaemlékezve mesél még e cikkben arról a hetvenes évekbeli pezsgő klubéletről is, ami a mai Kogart helyén lévő FHM-t kiemelte Budapest többi szórakozóhelye közül. A Fiatal Művészek Klubja – valamelyest jelezve az Aczél György-i három T „tűrés”-fokozatát – az összes ifjú titánt itt egyesítette a kádári tespedés elleni lázadásban az ivászat, a rendezvényszervezés és a hajnalig tartó dumák terén. Szerinte ma nincs olyan hely, ami így összefogná a különféle pályán mozgó, de hasonlóan gondolkozó művészeket, főleg, mert a Trafónak – mint utódnak kinevezett intézménynek – nincs olyan meghitt és kitűnő étterme/büféje és olyan elhivatott üzemeltetője, mint az FHM-nek volt Vásárhelyi Antal, mindenki Tónija.

El Kazovszkij azt is őszintén elmesélte a hallgatóknak, hogy sajnálja a mai fiatalokat (akiket, mint Derkovits-ösztöndíjra aspirálókat, már ő is elbírált egy ideje), mert bár előttük van – ami nekik azért akkoriban nem adatatott meg – a nagyvilágba bármikor kireppenés lehetősége, ám az a pikáns különlegesség már nem a sajátjuk, amit ők a rendszerváltozás idején élvezhettek. És amiből egy ideig jól profitálhattak is, hiszen a kilencvenes évek elején a csoportos magyar kiállítások nagyon divatba jöttek Európa és Amerika nagy galériáiban, mint unikális keleti csemegék...

Ma, mivel egy vagyunk az uniós országok közül, ez a báj elveszett; egyénenként van esély – talán – ki-kitörni a pénzes piacra, de együtt már nem. Ő is legnagyobb vágyai között említette akkor, 2005-ben, hogy bárcsak életmű kiállítást rendeznének számára a MOMA-ban (Museum of Modern Art New York) vagy a Beaubourgban (a párizsi Pompidoux-központ kifordított csővázas épülete). Ez most már csak emléktárlatként jöhet szóba, mert folyamatosan fejlődő, de nem változó képzőművészeti munkásságát hétfőn radikálisan lezárta a halál.

Szász Judit

Fotó: artportal