
Róla ennyi tudható: „Karrierjét a Baltimore-i Szimfonikusoknál kezdte, ahol Sergiu Commissiona asszisztense volt, majd a Washingtoni Nemzeti Szimfonikusoknál négy évig Doráti Antallal dolgozott. A New Haven-i Szimfonikusoknál 12 évig, a californiai Long Beach Szimfonikusoknál pedig 8 évig volt zeneigazgató. 2008-ban ünnepelte 30. jubileumát az Aspeni Zenei Fesztivál művészeti vezetőjeként, ahol a vezénylés mellett rendszeresen tart mesterkurzusokat és kollégájával, David Zinmannal három évvel ezelőtt megalapították az Aspeni Amerikai Karmester Akadémiát. 2000 nyarán fantasztikus kritikákat kapott, amikor először vezényelte Kelet-Európában Bernstein Miséjét a Vilniusi Fesztiválon, ahová 2003-ban ismét meghívást kapott. 2002. tavaszán az Oregoni Szimfonikusokkal mutatta be először a Lázadó Requiem című koncert drámát, amellyel elmesélte, hogyan és miért hangzott el Verdi Requiemje a terezini koncentrációs táborban, 1943-44-ben. Több mint 220 televíziós csatornán közvetítették a különleges produkciót, amelyet 2006-ban Terezinben is bemutattak.” (forrás: Zetapress)
Vasárnap két élvonalbeli magyar művésszel, Béres Ilonával és Garas Dezsővel gyászmisét celebrált a Vasúttörténeti Parkban, a zuglói Tatai úton. (Ezt, ingyenes részvételt biztosítva, sokezer embernek a zsidó hitközség szervezte: köszönet és elismerés érte, de a meghívóra térképet is feltehettek volna, vagy jelzőtáblákat az útra.)
Murry Sidlin vasárnap este nemcsak vezényelt, de megrendülten el is mesélte a terezini – az a csehországi városka, amit annektáltak a németek és ott kialakítottak egy Patyomkin-gettót a világ megtévesztésére, ami ugyanolyan haláltermő vidék lett persze, mint a többi – Verdi Requiem-koncert történetét. (A videón nem a magyar koncert látszik, de ugyanaz a forgatókönyv.:
http://olvassbele.hu/index.php/programok/58-eladasok/574-lazado-requiem-verdi-terezinben)
Emléket állított egy addig szinte névtelen hősnek, Rafinak.
Rafael Schaechter volt az az ember, aki 150 tagú kórust verbuvált az odacibált zsidó rabokból – tudni kell, hogy ide a németek a cseh kulturális élet színe-javát hurcolták 1941-től, köztük sok kisgyereket is, akikkel színielőadásokat játszattak, és így jó pár vöröskeresztes és diplomatákból álló küldöttséget tudtak megtéveszteni hamis jóléttel –, hogy a zene által szárnyalhassanak az emberalatti létből.
Megszólaltak a filmen olyan túlélők is, akik itt énekelve kiadhatták magukból mindannyiszor – 16 alkalommal – minden lázadásukat, úgy, hogy megbélyegzettként latin nyelvű katolikus misét énekeltek... Dies Irae! – harag napja!– zúgott fel a kétórás mű legfontosabb gondolata, a gonoszok megbosszulásának, az isteni kegyelem elnyerésének imája.
Több kórus állt össze erre az alkalomra a MÁV Szimfonikusok zenekara előtt: 120 tag egységes hangorkánja közvetítette a rabok lázongásának erejét. Nemzetközi összefogás volt ez, hiszen negyvenen ezért Amerikából érkeztek ide. A Washingtoni Katolikus Egyetem Énekkarához magyar részről a Honvéd Férfikórus és az Angelica Leánykar is csatlakozott. Olyan harmóniában énekeltek, mintha ezt egész életükben együtt művelték volna...
A szólistákat a legkiválóbb magyar művészek közül válogatták, méltóan Béreshez és Garashoz: a szoprán Sümegi Eszter, a tenor Fekete Attila, az alt Meláth Andrea, a basszus pedig Bretz Gábor lelket magasra vivő hangján szólalt meg. A két kivetítő – állítólag négyezer embert vártak: ugyan nem számtanoztam, de zsúfolva volt a hatalmas csarnok a Vasúttörténeti Parkban, ahol a magyar közlekedés matuzsálemei álltak őrt – mindent érzékeny operatőri kompozícióban mutatott a tömegnek.
Nem tudom, ez a mávos-zsidó együttműködés válasz volt-e – ha igen, nagyon szép válasz – a választások körül bedobott chicagoi perre, amit a MÁV, mint bűnrészes ellen indított pár amerikai és egy magyar túlélő elég értelmetlenül... És ami leginkább a Jobbiknak használt gyűlöletmunícióval, ahogy a zsidó hitközség is elismerte, visszutasítva ezt a kezdeményezést.
Volt valami félelmetes az egészben ott vasárnap este, még a borzasztó történeten túl is. Azon felül tehát, hogy művészek 16 óra kíméletlen robot után, minimális pocsék étel, lehetetlen körülmények dacára levánszorogtak minden nap a dohos pincébe Verdi-kottákat olvasni és megtanulni ezt a nagyon nehéz és – KATOLIKUS – misét. Az sem volt egyértelmű, hogy miért ezt választották, hisz a náciknak mindegy volt mit, csak ne nyíltan lázító művet adjanak elő.
Rafi akarta Verdit, mert szerinte a nemes latin textus minden rabjukról szólt; a feltámadás és a szörnyűségekért való égi bosszú kérlelése a megáradt folyóként zúgó dallamokkal értük zengett. Szerinte se Händel Messiása, de más effektív zsidó tárgyú darab sem fejezte volna ki ennyire az egyetemes emberi szabadságvágyat. Mivel Terezint névlegesen a zsidó tanács igazgatta, velük sokat vitázott Rafi, de meggyőzte őket.
Énekeltek tehát, és éppen ezt adták elő – mert akkor, addig mind szabadok voltak! Vagy ahogy az egyik túlélő asszony fogalmazott: Verdi a vérévé vált. Annyi hitet és tartást adott nekik, mivel összekötötte őket a szabad világgal.
Ezt kihasználva, a nácik lelkesen mutogatták is őket. A Vöröskereszt és a kijáró diplomaták megnyugodhattak: milyen idill honol a nagylelkű németek alapította zsidó mintavárosban... Hiába énekelték a rabok figyelemfelkeltésül erejüket megszázszorozva akkor,1943-ban, azon a fontos vöröskeresztes látogatáson, a haragvó részeket! Mivel a segélyszervezet megbízottja kellemes ünnepi ebédet kapott előtte, utána meg elegánsan teát szervíroztak neki – plusz a saját szemével látta a júniusi üde játszótereket, a direkt e célra felhizlalt foglyokat, a vidám gyerekeket. Dolgát végezve, megnyugodva távozott, és jelentette, hogy a nácik jó emberek, semmi pánik, minden más hazugság.
Neki ez csak egy szép koncert volt, a németek magas kulturáltságát-humanitását bizonyítandó. Ahogy Göbbels propagandafilmje is, a Hitler várost ad a zsidóknak című, amit egy fogoly cseh rendezővel készíttetett, persze őt utána likvidálva.
Mocskos fogás volt, aljas, számító hazugság... „A béke méhe zöngött” benne (hogy a mártír Radnótira utaljunk), mindenhol tipp-topp gyárak, boltok, kórházak, játszó-nevető kicsik sugározták a hamis boldogságot (akiket közeliben vett a kamera, azokat a forgatás után már el is égették Auschwitzban, hogy tanúként meg ne maradjanak!) Ezt is levetítették tegnap. És tudnivaló, hogy gyermekoperákat – Brundibar http://hu.wikipedia.org/wiki/Brundib%C3%A1r – is játszattak a fogoly picikkel Terezinben (ahol kézimunkával kellett a likvidálandókat kiirtani, nem volt meg az a mérnöki nagyüzemi támogatás, mint Auschwitzban). Sok éve láttam Prágában az ottani picikék rajzait... Színesek és vágyakozóak voltak, még ott is, onnan hírt adva is.
Rafi kórusából szintén folyton szelektálták a tagokat. Lassan elfogyott a gárda, de kitartottak a megmaradók, betanítva az újakat – a folyamatos lázadásokat ebbe a Requiembe csatornázták. Ez megtartotta őket embernek és összeforrasztotta csapatnak. Nem pusztán nyűtt robotok voltak, rohadt marharépán tengődtetve, nem tetűhinták, nem életre sem méltó horda, hanem a legfenségesebb művészet miséző papjai és papnői.
Mindegyik ottani túlélő – aki látható volt a filmen – valami kisimult derűt és kiegyensúlyozottságot sugárzott vénen is. És a hangverseny egy pontján – onnan, ahol hátul, az ajtónál ültem – felragyogott a lemenő vérvörös nap a szemközti csarnok ablakán. Bevilágította a Harag napját hallgatókat. Engem is, aki ha kinéztem az udvarra, épp egy aranyos, pöttömöknek szánt mozdonyt láthattam, bohócarcúra kifestve... Ami jól jelezte, hogy a vonat erre való: a szabadság elérését szolgálni, országokat, városokat összekötni, pöfögve, vidáman jönni-menni, körbe a Földön.
Nem a film utolsó kockáiban bejátszott marhavagonozásra, ahol a nyalka nácik szenvtelenül csukták kívülről vaspánttal a kezdetben még „csak” 74 emberre (később százakat zsúfoltak be) a marháknak szánt vagonajtót. A vonat eszköz – ahogy a kés is, ami szelhet életet adó kenyeret, de döfhet a szív közepébe – és akkor évekig a gyász, a gyilkolás szolgálatába fogták. De abszurdul korrekt németes észjárással idegenforgalomnak számolták el ezeket az utakat, one way ticket-alapon...
Rafit mindegyik túlélő emberfeletti erejűnek és hitűnek írta le; nem volt szép fiú (pláne ott, mi vonzerő maradhatott egy emberből!), de csak a szenvedélye gyújtó tüzét látták benne, amivel százaknak adott erőt. 1944 októberében sok kórustagja után elhurcolták őt is Auschwitzba, és elégették. Mert a propagandagépezet sikerrel hazudott a világ – sok mindent látni nem akaró – pofájába, de a teljes megsemmisítés – Endlösung – tervéről nem mondtak le, sőt. A Verdi komponálta ének két órát zengett érte meg a többiekért – az utolsó időkben oda deportált magyarokért – is. A cseh művészvilág színe-javáért, a kicsikékért. A Duna Televízió
http://www.port.hu/lazado_requiem_-_verdi_terezinben/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=12712863&i_topic_id=1
élőben közvetítette ezt a koncertet, aminek a végén azt kérték a kivetítőn kommunikálva tőlünk, hogy NE tapsoljunk, zajongjunk – egy perc néma csöndet adjunk a halottaknak, az élőknek, Verdinek és az őt ilyen áron is eljátszóknak. Úgy volt. Ámen.
Szász Judit
Fotó: Sebő Gábor
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be! |
leslie | 2010-05-30 12:05 | Válasz erre | #4 |
Pazar írás..! Belém mart. Grata a szerzőnek! |
élet | 2010-05-12 16:04 | Válasz erre | #3 |
Megrázó írás, köszönet érte a cikk szerzőjének! |
élet | 2010-05-12 15:07 | Válasz erre | #2 |
Ezek szerint kár volt kihagynom...:( |
bedopapa | 2010-05-12 10:44 | Válasz erre | #1 |
Magam is ott ültem a nézőtéren, ötezredmagammal, és ugyanazt a megsemmisítő erőt éreztem a Dies irae felhangzásakor. Felejthetetlen volt. |