Zenét kedvelő, felvidéki német eredetű családban született 1912. október 7-én, mozdonyszerelő apja kikapcsolódásként harsonázott és hegedült. Gyermekéveit a kispesti Wekerle-telepen töltötte, később a kőbányai MÁVAG-kolóniára költöztek. Hatévesen lépett fel először hegedűsként zenekari kísérettel, jutalmul az egyik idős nézőtől az első világháború végén már csodaszámba menő kockacukrot kapott. Az együttes zenélés örömét korán felfedezte, tizenkét évesen a MÁVAG mozdonygyár zenekarában játszott, s még iskolai évei alatt megalapította első vonósnégyesét. Zenei tanulmányait a Nemzeti Zenedében (a mai Bartók Béla Konzervatórium) és a Zeneakadémián folytatta, tanárai közül elmondása szerint Lajtha Lászlótól tanulta a legtöbbet. Jelentkezett az 1. Honvéd gyalogezred Fricsay Richárd által vezetett zenekarába is, ahol 15 éves korától négy éven át játszott.

Első fizetését a némafilm-korszak idején, mozizenészként kereste meg, majd hivatásos zenekarokban játszott második hegedűszólamot. Az 1930-as évek közepétől szalonzenét játszott Argentínában, majd egy török szimfonikus együttesben muzsikált, hazatérése után a Budapesti Hangversenyzenekar első hegedűse lett. A második világháború idején az utolsó pillanatban szállították le a Don-kanyarba induló vonatról, mert a Honvéd Zenekarba vezényelték át.

A háború után alapító tagja, majd koncertmestere lett a Rádiózenekarnak, 1946-tól több mint három évtizeden át a Székesfővárosi Zenekar jogutódja, az Állami Hangversenyzenekar koncertmestere volt.

1946-ban alapította meg a zenekar szólamvezetőiből vonósnégyesét, amelynek nevét két évvel később, a budapesti nemzetközi Bartók-verseny megnyerése nyomán világszerte megismerték. Az 1958-ban Kossuth-díjjal kitüntetett Tátrai-vonósnégyes a múlt század második felének nemzetközi viszonylatban is egyik legjelentősebb kamaraegyüttese lett. Több mint kétezer koncertet adtak, repertoárjukon szinte a teljes kvartett zeneirodalom, 360 mű szerepelt, számos mű ősbemutatója fűződik nevükhöz, művészetüket 150 lemez őrzi. Utolsó koncertjüket Pannonhalmán adták, 1994 januárjában.

Tátrai Vilmos 1957-ben hozta létre a három évtizedig működő Magyar Kamarazenekart az ÁHZ tagjaiból. Weiner Leó 1928-as próbálkozása után ez volt az első karmester nélkül működő zenekar, amelyet az első pulttól irányított. A debütáló koncerten minden szám után ráadást kellett játszaniuk, s ez lett az első zenekar, amelyet a háború után meghívtak a Salzburgi Ünnepi Játékokra.

Az állandó tanulást és a tudatosságot tartotta a legfontosabbnak, az volt a véleménye, hogy muzsikálni csak hideg fejjel és meleg szívvel lehet. A hegedülést "szent rabszolgaságnak", az élő koncert varázsát pótolhatatlannak nevezte, szavai szerint "semmiféle rádióadás vagy hanglemez nem pótolhatja a koncertterem mágikus légkörét". Egyik példaképe Yehudi Menuhin volt, jó barátságot ápolt David Ojsztrahhal is.

Legjobban Mozart, Haydn és Beethoven műveit kedvelte, közel állt hozzá Debussy művészete is, a nagy barokk és klasszikusok mellett a kortárs zeneszerzők műveit is repertoáron tartotta zenekaraival. Úgy vélte, egy ország zenei kultúráját nem a szólisták határozzák meg, hanem a zenekarok. Azon kevesek közé tartozott, akik Bartók Béla közvetlen munkatársaival muzsikálhattak, és Kodály Zoltán jelenlétében játszhatták lemezre a szerző műveit. Nevéhez mintegy háromszáz hanglemezfelvétel, csaknem száz magyar - köztük számos Kodály és Bartók - mű ősbemutatója és ugyanennyi külföldi zenedarab első előadása, kottapublikációk és tanulmányok közzététele fűződik. Olyan világhírű művészekkel koncertezett, mint a csellista Pablo Casals, a hegedűművész Yehudi Menuhin és David Ojsztrah, a zongorista Leonard Bernstein, Fischer Annie és Szvjatoszlav Richter, dirigálta Doráti Antal, Ferencsik János, Wilhelm Furtwängler, Otto Klemperer, Kobajasi Kenicsiró és Zubin Mehta.

Művészetét számos kitüntetéssel ismerték el, megkapta a Kossuth-díjat (1958), az érdemes művész (1966) és a kiváló művész (1970) címet, a Liszt Ferenc-díjat (1952, 1972), a Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjat (1985), a Musica Omnium nagydíjat (1993), a Ferencsik-gyűrűt (1992), a magyar zenekultúráért végzett kimagasló tevékenysége elismeréseként pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét (1992). 1999-ben Budapest XIII. kerületének díszpolgára lett.

Számos rangos külföldi zenei versenyen vett részt zsűritagként. 1965-től 1998-ig tanított a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, mellette a Törökbálinti Zeneiskolában is oktatott. A zenétől élete végéig nem szakadt el, utoljára 1999. február 2-án bekövetkezett halála előtt két héttel, 87 éves korában lépett fel. Halálának első évfordulóján egykori lakóhelyén, a XIII. kerületi Raoul Wallenberg utca 4. számú épületen emléktáblát avattak tiszteletére, emlékét őrzi a Tátrai Vilmos Emlékalapítvány. Hegedűszó alkonyatban című önéletrajzi könyve 2001-ben jelent meg.

(MTI)