Apja, Liszt Ádám 1798-ban került az Esterházyak szolgálatába, Kismartonban (ma Eisenstadt) Haydn zenekarának is tagja volt, végül Doborjánban lett kasznár. Egy osztrák iparos lányát vette el, egyetlen gyermekük apja zenei tehetségét örökölte, akitõl hegedülni, majd zongorázni is tanult. Lisztet csodagyermeknek kiáltották ki, azonban a vézna, beteges kisfiú megerõltetõ szellemi munka után olykor hetekig lázba esett - de már ekkor zenész akart lenni.

1820 októberében lépett fel elõször nyilvánosan egy vak gyermekhegedűs társaságában a soproni kaszinó dísztermében, majd a kismartoni hercegi kastélyban. Esterházy Miklós aranyzsinóros, prémmel díszített díszmagyarral ajándékozta meg, már ebben szerepelt Pozsonyban, ahol 1820 novemberében megjelent róla az elsõ nyomtatott kritika. Liszt 1823. május 1-jén fellépett a pesti Hét választófejedelem fogadó nagytermében is, méghozzá a nagy sikerre való tekintettel nem egyszer, hanem négyszer.

Apja komolyabb képzésben akarta fiát részesíteni, ezért Bécsbe vitte, ahol Carl Czerny ingyen tanította (rajta kívül nem volt más mestere a zongorázásban), zeneelméletre Salieri oktatta. Elsõ bécsi hangversenyén jelent volt Beethoven is, aki a legenda szerint nyilvánosan homlokon csókolta. Ezután Párizsba ment, s mivel - külföldi lévén - a híres konzervatóriumba nem vették fel, magánúton tanult. Zongorajátékával és zseniális rögtönzéseivel Londont és Svájcot is meghódította, az ígéretes karrier azonban megbicsaklott, amikor 1827-ben meghalt apja. A magába roskadt ifjú gondját ezután anyja viselte, Liszt pedig jómódú családokhoz szegõdött zongoratanárnak. Így ismerkedett meg St. Criq gróf lányával, Caroline-nal, a gróf azonban nem találta méltó võjelöltnek, s az ifjú Lisztnek az elsõ szerelmi csalódást is el kellett szenvednie. Csak az 1830-as párizsi forradalom rázta fel, s hogy megismerkedett Chopinnal és Paganinivel. Chopin hatására zongorajátéka kifinomult, Paganiniban bravúrjai nyűgözték le s hasonló virtuózzá akart válni a zongorán. Zeneszerzõi érdeklõdését Berlioz és Mendelsson keltette fel, hatásukra fordult a programzene irányába.

1835-ben Marie d,Agoult grófnéval Svájcban telepedtek le, s három gyermekük született, de a kapcsolat csak néhány évig tartott. Liszt az 1838 márciusi pesti árvíz hírére Bécsbe sietett, ahol a károsultak javára koncertezett, a magánadományok közül az övé volt a legnagyobb. 1840 elején ismét Pesten koncertezett, ekkor tette alapítványát a Nemzeti Zenede létesítésére, s Pest díszpolgára lett. Megismerkedett Schumann-nal és ae kor még ismeretlen Wagnerrel, s elindult kelet „meghódítására": természetesen óriási sikereket aratott Moszkvában és Kijevben is.

Liszt elsõsorban technikai tudásával, rögtönzéseivel ejtette ámulatba hallgatóit. Bámulatos játékát részben annak tulajdonították, hogy hosszú, keskeny keze és szokatlanul hosszú gyűrűsujja volt: képes volt úgy kísérni a zongorán, hogy közben mutató és középsõ ujja között égõ szivarját tartotta. Zongoragyilkosnak is nevezték, mert turnéján dinamikus leütései nyomán nemegyszer összerogyott a hangszer.

1848-ban Weimarban telepedett le, barátságot kötött Wagnerrel, a város neki is köszönhetõen lett Európa egyik legvonzóbb mûvészeti központja. Az elõadói pályát fokozatosan a zeneszerzõivel váltotta fel, komponistaként lehiggadt, kevesebb gondot fordított a külsõ csillogásra és megteremtette az egyetlen témából kibontakozó szimfonikus költemény mûfaját. Egyik növendéke, Hans von Bülow 1857-ben elvette Cosima lányát, aki késõbb Wagner felesége lett. Liszt - miután meghiúsult házassága a lengyel származású Sayn-Wittgenstein hercegnével -, 1865-ben felvette a katolikus egyház négy alsóbb rendjét.

1865 augusztusában Pesten, a Nemzeti Zenede 25 éves jubileumán maga vezényelte Szent Erzsébet legendája című oratóriumát, 1867-ben I. Ferenc József koronázására Koronázási misét írt. 1869-tõl utolsó éveit Weimar, Pest és Róma között osztotta meg; tanítványai voltak, s zenei fesztiválok aktív részese lett. 1871-ben udvari tanácsosi címet kapott, két évvel késõbb Pesten nagyszabású ünnepséggel tisztelegtek elõtte művészi pályája 50. évfordulóján, ekkor csendült fel elõször Christus-oratóriuma. Régi vágya valósult meg a pesti Zeneakadémia 1875. évi megalapításával, amelynek õ lett az elnöke. Élete végén Bayreuthban élt, itt is halt meg tüdõgyulladás következtében 1886. július 31-én, az ünnepi játékok alatt. Bár végrendelete szerint temetésén a fia elvesztésekor komponált gyászódáját kellett volna játszani, lánya ezt megakadályozta.

Liszt több mint 600 művet írt. Elsõ korszakához fõleg virtuóz darabok fûzõdnek, mint a Vándorévek című zongoradarab-sorozat. 1848 utáni második korszakában születtek nagyszabású zongoramûvei, zongoraversenyei, szimfonikus költeményei. E korszakában született monumentális h-moll szonátája, az esztergomi bazilika felszentelésére írt Missa Solemnis és Hungaria címû mûve, a XIX. század legjelentõsebb magyar jellegû szimfonikus alkotása. Liszt Magyarországon járva szívesen hallgatott cigányzenét, amelynek hatása számos darabjában érezhetõ. 19 magyar rapszódiája - köztük leghíresebb a 15., a Rákóczi-induló - népies dallamokra és csárdásdallamokra komponált fantáziák. Késõi művei megrázó és Bartókot megjövendölõ módon reprezentálták magányát, tépelõdõ keserűségét és a szikár, érdes harmóniavilágot. E korszakában írt alkotásaiban szakított a romantikus elemekkel, s újszerű formai elemeket használt. Egyik utolsó zongoraműve a Magyar történelmi arcképek (1885), amelyben a magyarul tökéletesen soha meg nem tanuló, de magát magyarnak valló Liszt a reformkor legnagyobb alakjai elõtt tisztelgett.

(MTI-Panoráma - Perge Zita, Sajtóadatbank)