Trombitás apa és énekesnő anya fia volt, nem csoda, hogy zenei nevelése korán megkezdődött: hatévesen már apja együttesében ütögette a triangulumot. A franciákkal szimpatizáló apját az osztrákok lecsukták, így anyja jobb híján magával vitte turnéira. Időnként idős nagyanyja vagy egy hentes vigyázott rá, a szabadjára engedett fiú így is megtanult kottát olvasni, zongorázni, trombitálni és énekelni - életében először és utoljára tizenhárom évesen lépett fel énekesként operában.

1807-től a bolognai konzervatórium növendéke lett, de mestereinél többet tanult Haydn és Mozart műveiből - Mozart iránti rajongása miatt Il Tedeschinónak, kis németnek csúfolták. Tizenhat évesen díjat nyert kantátájával, két év múlva színre került első operája, a Házassági szerződés Velencében - ezt a közönség kedvezően fogadta, csak az énekesek méltatlankodtak a szokatlan hangfekvések miatt. A következő években több operáját mutatták be változó visszhanggal de mindezeket feledtette a Tankréd mindent elsöprő sikere. A szövegkönyv Voltaire drámája alapján készült, a gazdagon díszített dallamok, az életteli együttesek elbűvölték a közönséget, egyik áriáját kórusban énekelték a bíróságokon - amíg be nem tiltották a hatóságok.

Az Olasz nő Algírban, majd A török Itáliában is hatalmas közönségsikert aratott, a Sigismundo azonban megbukott, Rossini Bolognába vonult vissza. Itt kereste meg egy nápolyi impresszárió, aki két ottani színház zenei vezetésére, a gyakorlatban évi két opera megírására (mindegyiknek egyet-egyet) kérte fel, elképesztő összeg, évi ezer dukát fizetség fejében. Az idősebb és sértett pályatársak ugyan ellenségesen fogadták, de az 1815-ben bemutatott Angliai Erzsébet lelkes fogadtatása nyomán megenyhültek. Ez volt Rossini első operája, amelyben rögzítette az áriák díszítéseit, nem hagyta azokat az énekesek fantáziájára és az első, amelyben a recitativo (énekbeszéd) mellé vonóskíséretet írt. Az opera a szerző számára is főnyereménynek bizonyult: beleszeretett a címszereplő Isabella Colbranba, akit később feleségül is vett.

Ezután Rómába hívták, ahol Beaumarchais A sevillai borbély című darabjából 16 nap alatt megírta A sevillai borbélyt. A helyiek között igen népszerű volt a darab egy korábbi megzenésítése, ezért tüntetést rendeztek az új változat ellen. De csak a bemutatóig: Rossini műve egy csapásra feledtette elődjét, a darab világszerte tarolt, s élete legnagyobb sikerének bizonyult.

A rendkívül termékeny Rossini csak úgy ontotta a zenét, 1815 és 1823 között húsz operát írt. Ezek közül az Otello a legkomorabb, amely még Verdi operájának is méltó párja - igaz, a tragikus végkifejletet nehezen viselő római közönség miatt a darab végére boldog befejezést kellett illeszteni... 1816-ban született a Hamupipőke, amelynek főszerepét alt hangra írta, manapság mégis inkább szoprán énekli. Jellemző volt a komponistára, hogy a szövegkönyvet csak úgy fogadta el, ha abból minden természetfölötti elemet kihagynak. Nem volt ilyen óvatos azonban a Mózes Egyiptomban megírásakor, így a szegényes színpadtechnika miatt rendre hangos derültséget keltett a jelenet, amelyben a Vörös-tenger habjainak szét kellett volna válniuk a menekülő zsidók előtt - Rossini végül arra kényszerült, hogy egy kórussal terelje el a közönség figyelmét. Ma is kedvelt félkomoly operája, A tolvaj szarka nyitánya.

1822-ben Metternich kancellár meghívására a Szent Szövetség veronai kongresszusán ő gondoskodott a „harmónia megteremtéséről", a következő évben (miután Szemiramisz című operáját nem értékelte a közönség) Londonba utazott. Itt fejedelmi fogadtatásban részesült, bemutatták IV. György királynak és hétezer fonttal lett gazdagabb. 1824-től a párizsi olasz színházat vezette búsás díjazásért, szerződésének lejárta után - javadalmazásának meghagyása mellett - királyi zeneszerzőnek nevezték ki. 1829-ben írta utolsó operáját, a hazaszeretet és a szabadságot dicsőítő Tell Vilmost. Bár az opera nyitánya ma is népszerű, a darabot ritkán adják elő, főként hogy négy órán át tenné próbára hallgatóságát.

Rossini mindent elért, amit lehetett: szakmai dicsőséget és anyagi függetlenséget, így még innen a negyvenen gyakorlatilag visszavonult. (Elhatározásának okáról keveset tudunk: legvalószínűbb, hogy egyszerűen lusta volt, de az is lehet, hogy a hálátlan párizsi közönség vagy a vetélytárs Meyerbeer feltűnése késztette erre.) Élete hátralévő évtizedeiben már alig alkotott, csak vallásos darabokat írt: 1832-ben a Stabat matert, 1864-ben a Kis ünnepi misét. 1848-ig Bolognában élt, első feleségének 1845-ben bekövetkezett halála után két évvel újra megnősült. Az 1848-as forradalom elől Firenzébe költözött, 1855-től Franciaországban lakott. Óriási vagyona révén fényűző körülmények között élt, palotájában nagy vacsorákat adott a kor jeles zenei és irodalmi szereplőinek. Nagy életművész is volt, a konyhaművészetben is maradandót alkotott. Számtalan anekdota szól róla: „a mosodaszámlát is meg tudja zenésíteni" - mondták kortársai. Rendkívüli termékenységében az is szerepet játszott, hogy minden szégyenérzet nélkül plagizált önmagától, egy-egy áriát kisebb változtatásokkal akár három operájában is felhasznált.

1868. november 13-án halt meg Passyban, Párizs mellett.

(MTI-Panoráma - Vladár Tamás, Sajtóadatbank)