Valami megmozdult az izraeli drámaírás körül az utóbbi években, nagyon sok új tehetség tűnt fel, és az az alapvető tendencia is megállni látszik, hogy mindenképpen az amerikai stand-up comedy stílusát utánzó vígjátékokban próbálják elterelni a nézők figyelmét a mindennapi robbantásokról, az égető és megoldatlan politikai helyzetről. A mai szerzők élesedő szemmel veszik szemügyre saját hazájuk típusait, nem félnek a kényes tárgyaktól, megpróbálnak az ellenfél gondolkodásába is behatolni, a történelmet nem csak az áldozat szerepében vizsgálják, érzékelik a nyelv rohamos átalakulását, nemcsak mímelik a létező és bevált drámai formákat, de felfedezték a német és angol drámaírás értékeit, a mikroszociológiailag is pontos, nyelvileg érzékletes ábrázolásmódot, és sokféle mai típust vonultatnak föl, a női fürdő látogatóitól, az arab falvakban egymást is elárulni kész, sorsuknak kiszolgáltatott palesztínokig, a múltat a jelennel összeegyeztetni nem tudó idősebb generációktól, a fiatalokig.

Az is megfigyelhető, ami szintén a fejlődés jele, hogy gyakran születnek szövegek egy-egy előadás számára, hogy a rendező és a szerző, a rendező és a színész ugyanaz a személy. Ha érződik is még az idegen modelleknek való megfelelés vágya, már harsány hangon jelentkezik az az újfajta szemlélet, amelyik nem kényeztetni és szórakoztatni akar csupán, de igazi kérdésekre igazi válaszokat keres, és nem ideológiák igazolása a célja, hanem jól ismeri a színpad követelményeit.