Hangját sem kölcsönözheti többet Al Pacino-nak, aki nekünk nélküle már nem lesz ugyanaz a vásznon, hiába ágálnak sokan azért, hogy az eredeti a legautentikusabb, nem szabad szinkronizálni! Amit Végvári gyönyörűen – hisz tényleg a legszebben beszélő művészek egyike volt – adott a pacinoi, harrisoni, kingsley-i, de niroi figuráknak több, mint 200 filmben, az bizony súlyos élvezeti pluszt jelentett. Borzongatóan bársonyos tónusával, okos, sokat megélt emberként még több valóságot rajzolt minden amerikai sztár mögé – akik persze  zsenik és a jellemformálás mesterei – hihetetlenül kitágítva ezzel a mozidarabok erejét.  (Ehhez egy kis adalék: a másik, főleg szinkronban utazó kollégája, Fülöp Zsigmond neve rég összeforrt Alain Delonnal. Amikor Párizsban élőben láthattam az idős  francia csillagot – bár meglepően nagyot alakított a színpadon –, pici csalódás is volt: olyan kásás, kevéssé jellegzetes hangja volt, ami meg sem közelítette Fülöp orgánumát...) Gondolom, Al Pacinoval is így járnék – és ezt nem hamisításnak, becsapásnak érzem, hanem két, óceánok, kultúrák elválasztotta nagy tehetség istenáldotta találkozásának. A jó szinkron többlet – ha nem silányítják le hangalámondásnak...

Végvári persze a főiskola elvégzése után nem mások magyar hangja akart volna elsősorban lenni, hanem „ide nekem az oroszlánt is!”-alapon, drámai hősök megszemélyesítője. Élete itt nyomon követhető, a szakmában elért sikereivel együtt: http://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%A9gv%C3%A1ri_Tam%C3%A1s_%28sz%C3%ADn%C3%A9sz%29

Élete során, a szinkron- és tévéstúdiók mellett, hét színházat járt meg, a legpatinásabb deszkákon szerepelt, majd végül a Madách Kamarából lett Örkény Színház lett az otthona. Ezt a korszakát sajnos nem követtem nyomon – nem is nagyon hírlett már tőle a sajtó –, de a Katona József Színház-beli aranykort három darabban is ünnepelhettem vele. Itt a legzseniálisabb alakítása mind között az Ivan Kusan írta Galócza címszerepe volt. Ezt 1986-ban mutatta be a Katona, Spiró György fordításában, Benedek Miklós rendezésében – briliáns szereposztásban. http://katonajozsefszinhaz.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=38443%3Aivan-kusan-galocza-&catid=9&Itemid=9  - 100 előadást meg is ért,ovációs tapsviharban, önfeledt ünneplésben, teljesen megérdemelten. Tényleg  fenomenális volt az egész tohuvabohu Végvári vezérszólamával, pergően, szellemesen futtatva a legutolsó percig – egy szomszédbeli fekete komédia az erkölcs viszonylagosságáról, az emberi élet elpöckölésre sem méltó voltáról, pénzről, hatalomról.

Arra máig emlékszem, ahogy a „Sikágó, Sikágó” szavakat ejtette ki a balkáni piti gengszter nagyra törő provincializmusával, bunkóságát leleplező finomkodásával. Meg persze arra is, ahogy dőlt ettől az egész nézőtér. Bírta hanggal, humorral, jellemfestő készséggel – végig valami keserű, magunkba forduló sírásos röhögést fakasztva. Bár ugye volt ő Hamlet is Veszprémben, pályája kezdetén, de mégis ez a piti bandita lett az egyik legjobb dobása...

A humora még egyszer kiemelte: 230-szor volt Vencel király Alfréd Jarry eszementül vad bohózatában, az Übü királyban, amelyet 1984-től játszottak. Itt a darab szerint ugyan némileg háttérbe szorult Básti Juli és Sinkó László elvetemült királyi párja mögött, de azért  még így is primus inter pares-élményem volt. A harmadik nekem fontos jelenése a legendás Három nővérben – itt sem cím- :-)), vagy főszerep várta – Andrej Prozorovként történt. Ő az elegáns nemesi família sírásóját, a „kihaénnem!!” stílusú erőszakos ribit hozza be feleségként a decens családi fészekbe. Annak az új világnak az ellenszenves figuráját, aki elindítja a romlást náluk azzal, hogy szembesíti a nővéreket, milyen is igaziból a modernül sikeres asszony. Törtető, újgazdag, érzéketlen tahó ...  Őt elviselő, hozzá idomuló férjként remekelt Végvári. Ascher Tamás rendezése a múlt században magyar és külföldi diadalmenet volt a színház számára ezzel a művel. és ezekkel a színészekkel. 

Azóta csak a hangját élvezhettem. Az idős  művész csöndesen élt szintén színésznő feleségével, Győry Franciskával, és két lányával. Nem habzott körülötte sosem a bulvármocsár, nem autótöréses, viagrás balhéit, drogos tivornyáit majszolta a közönség, se nem a főztjét – hanem természetfilmek, nagy mozisikerek kellemes és behízelgő hangjaként szerzett népszerűséget, kemény, alázatos munkával. A nehezebb utat választotta a régi generáció – sajnos egyre fogyatkozó – megbízható és szolid tagjaként, tanújaként.

Művészetével hatott, abból élt meg, példamutatóan nívós szinten végezve feladatát.
Nemes társaságba került tegnaptól, nekünk viszont a mai – sok tekintetben tényleg fájón értékvesztett – világunkból már most is nagyon hiányzik.

Szász Judit