A múzeum http://www.mkvm.hu/ nemcsak a hajdani Óbudához nagyon is illő kereskedelmi és vendéglátó relikviákat ápolja és állítja ki – most épp a magyar zománcgyártást bemutatva,  korabeli reklámokból van guszta kis kiállítás a folyosóin: érdekes élmény megnézni, várva a színházkezdésre – hanem Kultea néven missziót is folytat. 

Színdarabokat, koncerteket rendez a régi falak között. Nos, így került ide ez a Molnár Ildikó által interpretált darab is, Upor Péter rendezésében. A februári műsorban nem látom, de lehet, hogy még előveszik, hiszen a terem megtelt érdeklődőkkel, noha Kafka nem a felhőtlen vidámság szinonimája.

Molnár Ildikó a híres Zsámbéki-Székely osztályban végzett, tehát a Gáborok igényessége és magas mércéje kötelező vezérlő elve. Drámapedagógus is, ezen kívül – több pesti és vidéki színházban játszva – szerepelt Xantus János, Kovács András, Bollók Csaba, Kamondi Zoltán filmjeiben. A nevek is jelzik érdeklődését, ami nem a bulvár, a könnyed kikapcsolódás irányába mutat. 

Legutóbb Cserje Zsuzsa rendezésében a Sanyi és Aranka Színház műsorában láttam, Winnie-ként, Beckett Azok a szép napokjában. Ott még volt a színpadon partnere – ha meg sem is szólalt –, de valóban főleg monodrámák alakjait kelti életre, mint Szabó Magda Az őzében, vagy Kroeztnél. Most Franz Kafkát vették elő Upor Péterrel, aki nemcsak újságíró, de a Fekete Doboznál elismert filmes riporter, s az Universitas Együttesnél rendező is volt.

Kafka http://hu.wikipedia.org/wiki/Franz_Kafka ezt a művét – Ein Bericht für eine Akademie – 1917) - 34 évesen írta.  Élete – ahogy ő vallotta – a kor negatív szellemének-elemének beszívásával telt, és ezt a hatást művei árasztják is. Híres regényei a teljes elveszettség állapotába hajszolják a hőst, aki a megfoghatatlan  hatalommal szemben abszolút védtelen. 

Nemcsak lelki, de fizikai szinten is esendő volt Kafka – apjával szembeni harca szintén elég sokat kivettek belőle –, így a tüdőbaj olyan szinten legyengítette, hogy viszonylag fiatalon, gyakorlatilag éhen halt. 

Addig is csak kínlódott pszichoszomatikus bajaitól, amelyek aztán durva testi szenvedéssé alakultak.  Ehhez az általa végig megélt önutálat és aszkézis is kellett – ebben hasonló, mint a század másik nagy zsidó entellektüelje, a vele nagyjából egykorú és szellemiségű Ludwig Wittgenstein. Kafka, ahogy magát, műveit se becsülte sokra – amikben mindig az ember borzalmas átalakulását festette undorítóvá és üldözötté –, szerelmét arra kérte, hogy halála után égesse el minden darabját. Dora Dyman megtette ezt, de  Kafka ügynöke, Max Brod nem. Így  az író korai halála dacára, mégiscsak hozzájárult az  életmű az egyetemes európai irodalom és szemléletmód tökéletesítéséhez.

A Jelentés az Akadémiának  – ami elég puritán színpadot követel: kis asztalt kancsó vízzel, pohárral, szövegtartó állványt és egy széket – a kafkai megszokott metamorfózisok fordítottját adja. A lélektelennek tartott állatból emberré levést. Egy ilyen lény tart előadást a tisztelt akadémikus uraknak és hölgyeknek Molnár Ildikó androgün megjelenésében: halk léptű bakancs, sötét férfiöltöny, szürke kötött mellény, fehér ing, viseltes aktatáska a jelmeze ehhez.

Az aktatáska csatjával játszva, néma csöndet ér el a művésznő, azt követően, hogy beóvakodik az ajtón, és végighalad a széksorok előtt, fel a szószékre. Ugyanez a játék fejezi is be súlyos 55 perc múltán az előadást, és az ez utáni halotti csendben megy ki a folyosóra, oldalazó, félszeg léptekkel... A kettő közt pedig a majom LELKE szakad ki belőle: egy olyan megsebzett, fogságba vetett állaté, aki pár napi magába roskadás és ketrecben szenvedés után rájön, hogy nincs menekvése! 

Semmi más lehetősége nincs elkerülni a húsba vágó, alázó fogságot – a szabadságvágyból elkövetett öngyilkosságon túl, beleugorva a hideg óceánba, hisz hajón szállítják e meglőtt állatot, el Afrikától –, mint utánozva megtanulni, majd végig jól alakítani az EMBERT!

Eleinte ez csak viccet szül a hajó durva legénysége között – piaundora ellenére, alkoholizálni is megtanítják –, később ez maga lesz a ketrecből végleg kimehetés záloga. Megérkezés után az állatkert újabb ketreces lét, vagy varietéban produkálás?  – ez  lesz a dilemmája. Nincs kétség, Rőt Péter – nevét a sebről kapta, amit arcán ütött a vadász golyója – mit választ! 

Embernek kell lennie! Tehát kínkeservvel azzá lesz. Illetve, teljesen épp azzá nem, mert folyton undorodik az emberektől – a szaguktól, mindentől –, hanem csak hasonlatossá.  Ez a mimikri pszeudoszabadsága záloga. Majomként – ami önvalója – semmiképp nem lehet szabad az emberek közt, de álembernek mutatkozva igen.  

Majomléte csak otthon a csimpánzlánnyal (akit érzelmei-érzékei kielégítésére tart titokban) vihető végbe – de mindig sötétében: nem bírja látni a félig szelídített  csimpánz szemének elviselhetetlenül szomorú, eszelős igazságát. Ami talán az övében is ott csillogott tanulása alatt, de azt az emberek nem ismerhették fel. 

Mert mit is tudhatnak azok valójában? Őt megérteni biztosan nem, csak  automatára állítva lézengeni napról-napra, és lazulásul röhögni egy náluk alábbvalónak tartotton... Attól jobb tán a nyomorú életük. Sokan azóta sem léptek emberi egyedfejlődésükben előre, hiába telt el egy világháborúval, sok helyi öldökléssel  az a  95 év. Máig aktuális ez a mű.

A majom tehát felülemelkedik rajtunk – ez a tanulsága az estnek: kényszerből saját nívója alá száll, és így eljátssza az embert. Sikerrel, hisz előadást is tarthat róla. 

Rohadt kemény és fájóan váteszi kritika ez azokból az évekből, amikor még nem  is volt olyan hangulat – például Berlinben –, hogy embernek öltöztetett majommal játszatják el a zsidókat – kifigurázandó másságukat –, mint a Kabaréban. Az asszimiláció kegyetlen parancsáról úgy  ír Kafka, mint az életben maradás egyetlen lehetőségéről.  Nem tartja értéknek a szabadságot, mert mire lehet menni azzal a sok másmilyen között? 

Ezt a felismert, de a kényszerű hasonulást és az amiatti meghasonlottságot játssza el Molnár Ildikó, sokszor közvetlen kontaktust teremtve a közönséggel.

Gyakran lejön a színpadról: kezet fog, mélyen a szembe néz, banánt kínál, sebhelyet mutogat a derekán – ahol súlyosabban megsérült a vadászoktól –, ezáltal kénytelen mindenki bevonódni a játékába. Nem lehet távolságot tartani a történettől.

A vadállati, őszinte üvöltés és az embertől elvárt, megjátszott higgadtság váltakozik a színésznő játékában. Pár takarékos mozdulatával, hangeffektjével a kínlódó, és ettől menekülve, a sorsára ráébredő, valaha szabad állat vergődését tárja elénk. Kafka története szerint emberré idomulásával az állat hozott nagy áldozatot, mert benne igazi vágyak és érzések munkáltak állatléte idején, amiket mind el kellett fojtania. 

Ennél lesújtóbb kritikát nem lehet megfogalmazni agyondicsért fajunkról...

Szász Judit