Platón közvetítette őt onnan az antik Athénból az emberiség számára, s róla írta színdarabját a bolgár Sztefan Canev. A szerző e szabad szellemű férfi utolsó éjszakáját jeleníti meg a – mostantól már Ráday utcai - Stúdió K-ban, október 13-ától újra játszott darabjában.

Szókratész, a dialektikus filozófia atyja volt, aki a szofistákkal (is) harcolt a görög utcákon-tereken az ifjúság lelkéért, peripatetikus (séta közben kifejtve-vitatva a gondolatokat) továbbképzéséért. Ez a vonása tárul ki drámája során is, amikor a fogoly ősz gondolkodó a rámért méregpohár kiivása előtt kicsit még megkarmolássza börtönőre agyát sok feltett és rögvest meg is válaszolt oda-visszapattogó kérdésével. Ilyen volt szabadlábon is a módszere: ez volt a kérdezve-kutató, avagy „bábáskodó" metódus, aminek végső soron rabságát majd kínhalálát is köszönhette.

Így fejlesztette magasabb szintre a már addig se lent, a porban kurkászó görög filozófiát, hiszen kutatásai tárgyává olyan mindennap használt, de nem egzakt fogalmakat tett: mint a szabadság, a haladás, a jó, a rossz – mindezt a demokrácia felől nézve. Ily módon segítette ezek meghatározását és pontosítását. Ezzel húzta ki a gyufát Athén urainál, akik nagyon érzékenyek voltak – akárcsak a mai undokok – arra, hogy ne más mondja meg nekik, merre a hány óra a viselkedés- és vezetéskultúrában; tehát a legnagyobbat durranó váddal – azaz a fiatalság szellemi megrontásáért, új istenek hirdetéséért– demokratikus szavazással halálra ítélték. 71 évesen börtöncella volt a végállomása szárnyaló gondolatokkal teli életének.

A Stúdió K 50 személyes új színházában Cserje Zsuzsa állítja – túlzás, hogy színpadra, mert az nincs – elénk e művet. Mikor este az emberek betódulnak a nézőtérre, már ott horkol egy piszkos rongykupac a sutban... Aki itt egyedül embernek tűnik, az az őr, amint nagy peckesen a zsákcsomó körül járkál. Kétszer szól a kakas a hajnali Athén távoli falai között, s ez felébreszti ezt a bebagyulált valamit: az ősz rabot. Lukács Andor karnyújtásnyira nézőitől, kibontakozva a szalmazsákját és őt magát borító textilből, azon borzas-álmosan át is lényegül Szókrátésszé. Nincsenek erre eszközei, „csak” egyszerűen úgy van ott: momentán épp halálra ítélve, elárulva, kilátástalan helyzetben. Szinte kínos is mindenkinek, hogy - ingerszomjas kukkolóként – mennyire belépülhetünk gyorsan morzsolódó utolsó perceibe. Amikor is a legnagyobb baja, hogy a kurva kakas kiverte szeméből utolsó édes álmát Mitróról, fiatal, tüzes szeretőjéről. Fortyogó hiányérzetét, dühét levezetendő meg unalom és félelem ellen is - jobb híján - alkalmazni kezdi tudományos módszerét a börtönőrön, aki pimasz jólértesültségét – hogy bizony Arisztophanész is benne volt ebben az ítéletben – kezdi fitogtatni.

Filozófusunk e fölött elsiklik; nem érdeklik a kinti bulvárhírek. Inkább szelíden-lassan bevonja az egyszerű, beszélgetésnek induló vitába majdani gyilkosát... Azt a kisembert, aki a szakmájára – leginkább a gyorsan ölő bürök méreg kitalálására – igen büszke lévén, kicsit le is nézi a tutyimutyi halálraítéltet. Először oda se figyel nagyon a vénségre. Hiszen annyi, de annyi embert végzett már ki! És mennyi rettegésnek volt ő az utolsó szemtanúja! Sőt, most csakis erre készül minden idegszálával! Hiszen ez lesz neki a biztos megélhetési forrás; mivel Szókrátész soha le nem ír semmit, ezért kizárólag majd tőle, az őrtől tud erről az éjről mindent az utókor... Az ő interpretációja lesz fontos, nem ez a szófosó vénember a hülye szofisztikájával. Ezért aztán tökmindegy neki, hogy mit csinál most a rab; a „hiteles” sztori már fogalmazódik a fejében, ahogy a róla mintázandó szobra (mert művész is kicsit) a kezében.

Hannus Zoltán, bumfordi fiatal és mindent látott cerberusként nagyon hiteles az állami sarzsi adta hatalomtól, lehetőségtől először igen öntudatos és lekezelően szószátyár legény, majd az egyre zavarodottabbá és ettől vaddá váló kisember szerepében.

Hiszen mint örvénylő tornádó tölcsére – akarja-e vagy se, nincs már innentől befolyása rá – magába szippantja őt az öreg rab gondolatmenete. A filozófus halkan, mintegy magának elmotyogott szavai észrevétlen fűzik be a jó kis hajnali „szadizásra” készülődő foglárt, aki így megzakkanva nem tud már kajára, tennivalókra, egyáltalán a megszokott-várt élményeire figyelni többé. Felizzik kettőjük között az ellentét az athéni mentalitásról: jó-e a városnak a tirannus, ha övé az egyszemélyi felelősség, és tudni, hogy ha elszúr valamit, azért ő a hibás, és vajon rossz-e az a demokrata, aki a jót magának tulajdonítja, ám balfék dolgait ráfogja mindenki másra?

Vannak is rendesen áthallások mai magyar politikai viszonyokra (az áprilisi választások előtt mutatták be, most meg szintén ezen az eseménydús őszön veszik elő újra), noha Cserje Zsuzsa még csak nem is él az olcsó, de jól kamatoztatható aktualizálással. A ruhák is az akkori athéni módit idézik (tervező: Tordai Hajnal) és találóan egyszerű a díszlet: belógó, gyertyás kandeláberek miatt kell még jobban figyelni a mozgásra a felrajzolt cella szűkös terében. A szimbolikus erejű, de láthatatlan börtönajtó, – amit hangeffekt kíséretében krétával és szivaccsal nyitnak-csuknak – a lét két síkját idézi. A kakas messziről ideszálló kukorékolása jelzi a valahol mégis létező szabadság messzeségét.

A szűk odúban feszült a levegő: a filozófus pergő és egyre csavarosabb mondatai annyira megkavarják az őrt, hogy felhorgadásában elárulja, miért is választotta ezt a pályáját. Megalázottságáról, tönkretevéséről hallva, hozzávéve azt a történetét is, hogyan végeztették ki egymást a jó athéni államférfiak, – s mi Szókratésszal együtt esünk töprengőbe: végül is ki a szabad? Mi az értelme ennek a létezésnek, ha a cellán kívüli világ is ilyen rémisztően zárul körénk? Akarjunk-e tehát a rács túlfelére kerülni mindenáron? Mi van ott tulajdonképp?

Itt, ennél a pontnál szakítja meg a két férfi vitáját a nő, aki mindig, minden körülmények között érzelmet és biztonságot kereső és adó lény, több és kevesebb is ezáltal, mint a gondolat embere. A filozófus neje, Xantippé – Nyakó Júlia elsöprően akaratos megjelenítésében – viharzik be, lebbenő ruhájával maga előtt sodorva a kinti szabad levegő mámorát. Azért jött, hogy a már megvesztegetett őrt rávegye megállapodásuk betartására. Amiről Szókrátésze mindeddig mit se tudott persze. A harmadik, végzetessé váló kakasszó előtti ruhacsere , így a fogoly megszöktetése volt az alku tárgya a két szabad ember között a rab érdekében.

Mert hiába akart már jóval előbb is szabadulni unt életétől az agg filozófus, bürökkoktél csak és kizárólag a harmadik kukurikúú után jár...Hiszen Athénban rendnek kell lennie! Ezért jut az energikus feleségnek még egy esélye a mentőakcióra (annak ellenére, hogy tud Mitróról és a „vén kecske is megnyalja a sót”-szerű álmokról…).

Végre tehát az asszony heves követelésére át is cserélik a férfiak gönceiket, ezáltal a börtönben önként dolgozó most valóban rab lesz így. De a fogolysors vállalása előtt még (vissza)él férji jogával, ha már halnia kell Szókratészként majd később: leteperi Xantippét az őszbecsavarodott valódi házastárs szeme láttára. A naturálisan durva aktust is elviseli a feleség, ura érdekében. Essünk túl rajta, és iszkiri!

De a foglár/rab komótosan erőszakol, mintegy példát statuálva, nem annyira a kéjért: nézze az öreg és alázódjék csak meg ő, a nagy filozófus is. Bizony, tanuljon meg ebből olyan hévvel gyűlölni, hogy ne érthessen és magyarázhasson meg már mindent mindig olyan pontosan, távol tartva magát a felvetett problémától! Élhesse most át a maga vén bőrén azt, ahogy őt, az ioniai őrt egykor ugyanilyen helyzetbe hozták, pont ugyanezért: hogy veszett dühe és porba alázása energiáját így transzformálják „az önként kéjjel ölt”- tobzódássá mindörökre.

De egyszerű számítása mégsem válik be teljesen. A mindenre (f)elkészült filozófus érthetően persze felháborodik a látványon – működik tehát a bűn és kiszolgáltatottság pszichológiája –, ám az isteneknek se akar már elszökni és hajóra szállva új életet kezdeni. Nem érdekli, hogy ezentúl élhetne és taníthatna szabadon a messzi Ioniában (amit az onnan származó, patrióta exőr lelkesen ajánlgat neki, az athéninak).

Sokkal jobban izgatja őt, mint a gondolat emberét morbid szerepcseréjük: így az ebben rejlő mentális kaland itt tartja halálos ítéletének színhelyén.

Ugyan visszajön érte kardos (és meggyalázottságát az ügy érdekében magáról simán leporoló) asszonykája, hangosan povedálva most is a maradás ellen: de azzal csak magának árt. Mert a két hím, levezetendő a bennük sok mindenért meglévő feszültséget – és mindketten az ő férjeként – egymásnak ront, így a közéjük ragadt, őket elválasztani akaró nőt fojtják meg vad tusakodásukban. De ha már így esett – neje élettelen karját Lukács egyet biggyesztve ledobja, úgy mondja indulat nélkül: na ez meghalt – közösen, végre zavaró női tényező nélkül kóstolhatják meg a híres bürökturmixot. A kisember nagy ötletéből párolódott halált. A humánus gyilkolót.

Könnyeden koccintanak vele, viccelve és hetykén – igaz, nem az életre, hanem a végre. Kétszer is jól meghúzzák, és az asszony(uk) két oldalán elheverve kimúlnak. Rabként, szabadként, ki tudja már? Őrként és Szókrátészként. Színe és visszája – de a végeredmény ugyanaz.

Cserje Zsuzsa szeret realista módon közelíteni ehhez a nagyon szellemes, de komoly odafigyelést igénylő történethez. Lehozza közénk. A kacskaringósan szálló gondolatok is szépen megülnek és elidőznek vaskosra vett valósága fogságában. Rácsok közé kerülnek azok is. A rendezés tesz róla.

Hiszen a börtön-feeling fokozására színészei nyílt színen használják a küblit, ami a fogság legkínzóbb jelképe, mert még az állat is próbál ilyenkor elbújva szükséget végezni. Ez a cellában lehetetlen: először Szókrátész, majd felesége, aztán a börtönőr tottyan rá nyílt színen. Méltóságukat nem rendíti meg ez a testi késztetés, mindnyájan úgy kezelik a helyzetet - amúgy 50 ember egy-két méteres távolságról és kieső szemmel figyeli őket -, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Kell és kész, innen pedig nincs tovább és hová eltűnni ezért. Amíg e testi folyamat a bödönön ülve zajlik, addig is csevegnek, vitáznak, agyalnak zavartalanul, athéni módra. Mivel az élet, mint alapeset megtörtént már ezzel a három emberrel ezen az utolsó éjen, mit szégyelljenek már? Megvolt az evés-ivással töltekezés majd az ürítés, megesett a szeretkezés, várják az elmúlást. Mindegyik – a legmegfoghatóbb és a leglégiesebb-szellemibb - síkjukon is hitelessé formálta őket a rendezői elv, így természetesnek fogadjuk el világukat. Közöttünk élő igazi emberek léteznek itt vitázva, egyetértve, összeveszve. Csodaszép álmuk után szembesülnek a valósággal, emlékeznek még sok mindenre de már zárják is el életüket a jövő elől. Kerek egésszé így válik a sorsuk anélkül, hogy szájbarágós történelem-felmondásba fulladna ez az este.

A színvonalas, igényes és elmélyült színházi munkának zöld lámpát adó Stúdió K ezentúl a Ráday utca 32. szám alatt várja vendégeit. A felnőtt jegyek ára 1000 forint, parkolóhely akad, közel a metró és ott a sok vendéglő, söröző, ki-beülős felkapott hely. – Isten hozott mindenkit a pesti Sohóban!

Szász Judit