A francia drámaíró, aki vad témáival és szerelmi élete révén is botrányt generált, a törékeny Jean Cocteau nem lacafacázott: már a múlt században őrjítő képet tárt a nézők elé Rettenetes szülők című darabjában. Minden szülői terrort leleplezett, nevén nevezett, megmutatott, kigúnyolt és a végletekig fokozott. Ezért nem meglepő, hogy a Jövő Háza Fogadójában november 21-én, este 10-kor megtekinthető a Fürdővízzel a gyereket című amerikai abszurd az ő csapásain halad, ám pluszként azt a tőlünk távoli – lassan hozzánk is behatoló – világot  bemutatja. Ahol a szülés minden amerikai filmben rettenetes üvöltésekkel járó elviselhetetlen fájdalom, ahol ezerszer elmondják, hogy „szeretlek”, de mindig akkor, amikor már késő. Ahol a rosszul szeretésnek nagyon gyakran iskolai lövöldözés a vége … A darabot – Schmidt Éva és Zoltán fordítása nyomán – Cserje Zsuzsa dolgozta át, ő rendezte, aminthogy a díszlet és a jelmez is az ő munkája.

Christopher Durang az ő kortársa; 1949. január 2-án született New Yersey-ben. Katolikus nevelést kapott, majd elvégezte a Harvard College-et és a Yale School of Drama szakát. Ezek a legmenőbb egyetemek Amerikában; nem kis teljesítmény ott érvényesülni. Ez már kis előzetes lehetett neki abból, mit jelenthet a Broadway és az off-Broadway színpadjaira kerülni, majd ott sikert elérve, megmaradni a csúcson. Durangot is – Cocteau-hoz hasonlóan – a gyermekek ellen elkövetett erőszak, a katolikus dogmák elleni harc és a homoszexualitás problematikája foglalkoztatta eddig megírt, 14 darabjában. (Ő egyben színész-énekes is, aki rajong az alternatív és a politikai színházért.) Sok elismerést már megkapott; most, ebben az évben finalistája volt a magyar származású sajtómágnásról elnevezett Pulitzer-díjnak, azért a darabjáért, amelynek Miss Whiterspoon a címe. Cserje szereti a mai tengerentúli szerzők műveit elhozni és ideadaptálni, hogy ezáltal is beláthassuk, mennyire hasonló az emberek gondja – óceánok ide vagy oda.

            

A Fürdővízzel a gyereket már júliusban, a Terényi Nyári Játékokon bemutatták. Most egy igazi színházi közeg szerveződött köré, hangeffektekkel, világítással, helyért tolongó nézőkkel. Pedig ez egy olyan igazi fekete és mélyen ledorongoló darab. Aki nem ismer ebben magára – főleg, ha már van pár gyereke – az nagyon kíméletlenül hazudik saját magának. Szörnyű a mechanizmusa. Szavai és gesztusai által, amiket undorodva veszünk a szereplőktől, ám könyörtelenül visszhangot keltenek bennünk. És fel kell fedezzük még ott és akkor: jézusmária, ilyet már mondtam, gügyögtem, tettem, gondoltam!

Kemény két órát okoz nekünk Cserje – lazítás és kivevés nélkül. Egy lánynak hitt fiút tesznek módszeresen tönkre drága jó szülei – Kovács Martina és Stubnya Béla – népes menazséria segítségével. Csak két ember – két nő – játszik mégis valamiféle védőangyal-szerepet körülötte, és ez azért megtartja a nyomorultat a normalitás határán. Annyira, hogy talán ő már igazi, értelmesen szerető apja lesz valakibe véletlenül belőtt gyerekekének. Neki szegénynek ilyen nem adatott: Stubnya Béla – több film, színházi szerep alakítója – egy tesze-tosza, munkanélkülivé és céltalanná lett figurát ad, akit bábuként rángathat ideggyenge, keserű Barbie-fazonú, ide-oda csapongó felesége (Kovács Martina), magára húzhat a mamája korú dada (Martin Márta), kicselezhet a Bacskó Tünde játszotta zavaros kis nőci. Miután emígy mindenféle nőstények simán átlépik őt, nem csoda, hogy még fia nemi jegyeit se képes fölismerni, pláne nem valódi férfivá nevelni!  Nejeként Kovács Martina minden pórusában, mozdulatában (rotterdami tánciskolát végzett, sok táncos szerepben lépett már föl) érzékelteti a „fogalmam nincs, mi a francért szültem”-állapotot, a semmivel sem elégedett, magát amúgy írózseninek hívő depis libát. Akinek (emiatt se) lövése sincs a gyerekéhez – neki is Daisy marad mindörökké – ezért vadító szokások rabjává silányítja, hiszen olyan, mint melegség, kedvesség, jóság, nincs is a szótárában.

                     

A „csupaszívecskés”, émelyítő lakásbelsőhöz képest egy iglu maga a puha, langyos boldogság! A gyerek meg se jelenik, annyira nem fontos számukra; csak a cifra, giccses, apró játék babakocsival bohóckodnak. Ez jól jelzi, hogy ő számukra csak valami kiegészítő akármi, amit ha bömböl, jobb lenne lecserélni, eltüntetni. Annyira azért nem utálják, hogy a farkaskutya kajájává hagyják válni egy őrült fordulat nyomán, de annyira azért igen, hogy a dadára – Martin Márta már mindenen túllépő, mindent megengedő és elviselő alakításában – bízzák, amíg lehet. De ez az idegen, csupa hús, csupa vágy nő se ad szeretetet a nyávogó kicsinek, akinek később a játszótér se lesz boldogság, csak megkínzatásának helyszíne. Ahol azért a többi, az övénél jobb, hozzá képest egyenesen „ötcsillagos” anyák is a mobiltelefont iktatják közbe, ha magzatukhoz szólnak a pletyi közepette…

Később is csak tanítónője – Málnai Zsuzsa – aggódik emberként iránta, olvasva rémisztő nyári élményeit, de már igazgatónője – Igó Éva főnök-fetisiszta alakításában – magasról tojik erre. Önmaga csodálatából nem tud/akar kilépni egy percre sem, pláne nem egy hülye kölyök kedvéért. Pszichológusként úgy értékeli a borzasztó, SOS-jellegű irományt, mint jó abszurd alapot. Ez a szerencsétlen fiú később végre színre lép: ő az örök egyetemista, aki tizenévekig készülődik elsős dolgozatát befejezni, mely Swift/Gulliver mélységes emberundoráról szól.

Ezt ragozza évekig hivatalos pszichiáterének, Venczel Verának, aki  előttünk fonnyad bele ebbe a kilátástalan kezelésbe. De pici sikerek adódnak: azért női ruha helyett már férficuccban jár, és több mint ezer emberrel – vegyesen – szeretkezik kis önfeledtségért.

Így vagy úgy, de legalább keresi magát. Karalyos Gábor, a majdnem kultfilm, a Moszkva tér aranyhajú Párizs-hódítója itt esetlen, magát sehol se lelő, férfi/nő elegyből lassan beérik 30 éves férfivá. Akit a nagy, szülinapjára szervezett bulin, a jajzöld iszony-kosztümbe és hozzáillő arcpakolásba öltözött mama megint szoknyával – skót kilttel! – lep meg, hiszti, megalázás, papagyalázás közepette, lazán visszarántva a hajdani  rémségekbe. Csupa merő jóindulatból!  Megint a horror-gyerekkor percei kerítik hatalmukba a fiút: az a régi, rémisztő játékkígyó, az a valaha riasztó dadus ugrik ki az ajándékos dobozokból. A le-„Daisy”-zett srác körül bezárulni látszik a rettenetesek köre, a fullasztó család, ami – lehet, hogy önhibáján kívül – de ismét lélekgyilkosságra készül.

Gond nélkül, önfeledten, tovább törnék-zúznák a még mindig fiúneve-sincs srác életét; csak úgy menekülhet, ha örökre hátat fordít a szüleinek. Apa lesz: sokadik, találomra kiválasztott (éppen nő) szeretőjét véletlenül teherbe ejtve, így alapít önálló családot egy normálisnak látszó fiatal lánnyal. Szerencséje, túlélése ezen a mákon múlik. Hogy épp vele sikerült mindez. Kicsit Madách-i a megoldás, noha Durang nem hinném, hogy ismeri a Tragédiát. De nála is a józan, egyszerűen áradó, zsigeri anyai szeretet ment meg mindent.

A gyerekük is pólyásküllemű, nagyságú, nem csak szobadísz. Csecsemő: ha sír, fel lehet kapni, ringatni, énekelve-gügyögve megnyugtatni. A fiú riadt, amikor ezt először próbálja, hiszen a régi, rossz emlékek éledeznek benne. De felesége természetes embersége gyógyír számára. Talán általa és vele sikerül végre kivergődnie származása mocsarából. A rendező hisz benne. Mindig az abszurd feketeségéből jutnak el szereplői a fénybe, a reménybe. Mindig a magába záródás őrülete, a másra soha nem figyelés kíméletlensége okozza az általa választott-rendezett darabokban a tragikus, mondhatni drámai vétséget. Ha hősei túllépnek ezen, megmenekülnek. Ő drukkol nekik.

Szász Judit