Ő, aki egész életében semmit sem csinált igazából, de azt nagyon; amikor anyja – élete iránytűje – elhagyta, ráébredt, hogy azonnal meg kell kapaszkodnia emlékei tajtékában azzal, hogy fölidézi, papírra veti a vele töltött éveket. Unokatestvére, a filozófus Henry Bergson témáját – a megélt személyes időt és a szellem teremtő idejét, a tartamot – sok-sok kötetben így vizsgálta, ízlelgette, desztillálta, misztifikálta. Ebből lett Az eltűnt idő nyomában című regényfolyam, amelyből sokan szeretnek idézni, de nagyon kevesen gyürkőztek igazán neki, és még kevesebben olvasták el az összeset (magyarra sincs még mindegyik lefordítva).

Én hármat biztosan végigrágtam lánykoromban, de csak halvány, ködös álomfoszlányos benyomások maradtak meg. Nincs is konkrét tartalmuk, bár vannak szereplői: Swann, Odette, Albertine, Charlus báró. Maga a francia arisztokrácia hervatagon is letaglózó eleganciája, ami egy mégoly pénzes polgárt, mint amilyen Proust is, mindig izgat, hogy körükbe juthasson. Oda, a születési nagyszerűség soha meg nem vásárolható, láthatatlan falakkal védett, öntörvényű világába. Erről szól kivonatolva Wolker Schlöndorf filmje Alain Delonnal,  Ornella Mutival, és most a magyar színházi életben soha nem látott drága előadásában, a Szolnoki Szigligeti Színházban Szikora János.

Dramaturgja – amúgy a Magvető Kiadó igazgatója – Morcsányi Géza hívta föl a rendező figyelmét évekkel ezelőtt egy Harold Pinter-Diane Trevis adaptációra. Szikora elhallásnak, tévedésnek hitte. De a kapcsolatfelvételt követően megjött e-mailben a szövegkönyv. És azzal elindult egy folyamat…

November 22-én, a túlcsicsázott, torgyáni ízléssel emelt magyar Nemzeti Színházban, az angol nemzeti társulat első asszonya, az 59 éves színésznő-rendező Diane Trevis „tettestársaival” – Szikorával és Zoób Kati jelmeztervezővel – beszélt e fura vállalkozásról. Nem kisebb ember nyomdokába lépett a szőke asszony ezzel a rendezésével, mint a Nobel-díjas, békeharcos Harold Pinterébe. Aki lehet magyar is, hiszen nem tudja ma sem, hogy nagyszüleinek ősei magyarok-e, portugálok-e, ogyesszai zsidók-e? A 76 éves szerző a londoni szegénynegyedben nőtt föl, kelet-európai zsidó bevándorlók közt. Katonának nem állt, inkább büntetést fizetett, és a Gondnok című, másodiknak írt darabjával került a patinás angol színházi világba. Bár Düsseldorfban bukás lett, mégis ez hozta meg számára a hírnevet. A Nemzeti Színház rendezője lett, s tíz éve az örökös tagjának is megválasztották.

1972-ben Joseph Losey rendezővel megírják a Proust-mű forgatókönyv-változatát, de nem lesz belőle soha film.

Diane, aki „csak” gyermeket nevel 1989-ben Normandiában, hogy zeneszerző férjének nyugodt hátteret biztosítson, a Franciaország iránti szerelmét ötvenes éves kora körül megpróbálja e regényfolyam színpadra álmodásával beteljesíteni. Ért franciául és megérinti az idősíkok játéka. Mivel Pinter és férje gyakran dolgoznak együtt, így eljut a nagy íróhoz, aki megengedi neki a régi forgatókönyvével való bíbelődést: „Nem vagyok még halott, viheted!” Komoly, egy ütemre dobbanó munka kezdődik kettőjük részvételével, majd ebbe bekapcsolódik 25 egyetemista, akikkel workshop-rendszerben dolgozik az asszony. Velük kísérletezi ki az angol vérmérsékletű közönség várható reakcióit. Színházakban házal darabjával, castingokon vesz részt, idegességében sírva is fakad, de sikerül a terve: három év múlva, két nagy bukás után, a Royal Shakespeare Company – vállalva a rizikót – bemutatja rendezését. Stúdióelőadás helyett rögtön nagyszínpadra kerül; hollywoodi producerek, nagy színészek, fejesek figyelik munkáját. Sőt, még az ősbemutató előtt szétveti a falakat az érdeklődés. A szülés élményét érezte – ahogy elmondta a sajtónak –, hiszen valami ismeretlen csoda buggyant ki belőle és munkatársaiból; nem lehetett tudni, szép-e vagy sem, de különleges volt a világra jötte. Soha nem akarta feladni, de voltak kritikus pillanatai: saját önbizalomhiánya  kemény falként tornyosult elé. A magyar előadást, amelynek jogait hamar megadta, az európai – három-négy országban fut még – legjobbnak ítéli. Ahogy mesélte, az övé nem olyan áradóan szexuális töltetű, fele annyi szereplő játszik több szerepet, historizálóbb és konkrétabb is. Korhűbbek a jelmezei; csak a tizenkét szék, zongora, asztalkák hozzák azt az 1850 és 1905 közötti édeskés, túlfinomult hangulatot. Olyan világot akart színpadra teremteni, ahol hűvös honfitársai is megértik ezt az elvarázsoltságot. Szerinte erre példa az a zseniális operaénekes, aki diszlexiás lévén, biztos egy sort se olvashatott Prousttól, ám minden rezzenést felfogott belőle.

Ő is, és Szikora is tartotta magát Harold Pinter „szentháromságához”. Nem lehet a darabban a mítikussá vált sütemény, a madelaine (mert arról mindenki tud, az közhelye a műnek), nem narrálhatják és  Marcel alakítója nem beszélhet a végéig a közönséghez. Szikora saját magát, ifjúsága Logodi utcai élményeit és a könyv lapjaiból áradó titkokat lopta bele a rendezésbe. Fő kikötése az volt, hogy csakis hajdani Amadeusa, Alföldi Róbert lehet Marcel, akivel viszont az egyeztetés igen nehéz. De mivel kettőzött figurákat hozott a deszkákra – idős-fiatal arcokkal éreztetve az idő röptét – 57 ember egyidejű megjelenését kellett biztosíttatnia színházával. Ahol a tagok létszáma csak 27! A többiek vendégek, nyugdíjból visszahívott hajdani sztárok.

Így is tudnak havi három-négy alkalommal előadást tartani. Most Pesten is játszottak kétszer, és fogják játszani mindaddig, amíg a közönség kéri. Március 10-e óta a vidéki színházlátogatók igenis akarják! Ez is csoda, hogy egy kis ország kis színházában ilyen darabra ekkora igény van. Sokáig halogatta Szikora a színrevitelt, mert félt – nem a saját kudarcától, mert tudta, ezt meg fogja csinálni –, hanem a többiek miatt. Nekik nem akart önző álmai miatt bukás-ballasztot a nyakukba varrni.

Ám még valakinek adott ezzel a munkával világraszóló terveket: Zoób Katinak. Ő Párizs, London ünnepelt kifutó-sztárja lett divattervezőként, holott bábtervezőnek, filmes, színházi ruhák varrójának indult valaha. Napi igények, a jövő kutatásának mókuskerekéből, hajszájából ez a felkérés a Proust-i lassan csorduló, múltba révedő időkezelésbe csöppentette, és ez teljesen átalakította a percekhez, órákhoz, határidőkhöz való viszonyát. Saját anyagokat rendelt meg a darab hangulatához, elegáns, drága nyugati gyárakból: selymeket, lebbenő muszlinokat, organzákat – amelyeket a divatcuccoknál kétszer-háromszor biztonságosabbra varrtak meg, hogy időállóan közvetíthessék sokáig e művet. Van szoknyája 26 méter anyagból… A jelmezek az utolsó utáni pillanatban lettek kész (vad játék a határidőkkel), idegbajt hozva mindenkire, de az eredmény magáért beszél. Sanzsán, színjátszó kelméi tükrözik vissza ennek az élettel, szerelemmel, szexualitással játszó embernek az álmait; suhogásuk, pazar kiállításuk a nagyvonalúság, a francia szellem és igényesség megképződései. Ilyen volumenű beruházás hazai színházban még nem volt. Ő vágyik arra, hogy erre felfigyelve, a nagyvilágban máshová is hívják majd jelmeztervezőnek. De ruhavázlatai is át lesznek itatva ezentúl egy kis párizsias fin de siécle-i parfümmel, arisztokratizmussal, emlékkel… Ahogy eddig mindig, a költőiség dominál itt is vonalaiban és matériáiban. Visszatalált hajdani énjéhez, és a legnagyobb szabású módon. Ezért Zoób igen hálás.

Diane Trevis csodálta ezt az „álmot luxus kivitelben”, az ő tervei inkább megjelenítették azt a különleges korszakot, mintsem, hogy habos álomként átírták volna. Meséli, hogy a Royal Shakespeare Company három játszóhelyéről szedték össze a jelmezeket; szinte cirkuszi mutatvány a színész öltözése, annyian csodálták a takarásban… Mivel ott minden régi holmit meg lehet kapni, találni, kevesebb invenció kellett a ruhák kiötléséhez, mint itthon, ahol elkótyavetyéltek már sok régi darabot. Az angol hölgy úgy látta, hogy a szex-vonalat is tudatosabban használták Szolnokon a figyelemfelkeltéshez, mint náluk. Példaként említette a leszbikus szerelem eszközeit, egyáltalán a testiség megmutatását. Bár Pinter számára is a két bimbózó lány suta kis érintkezése volt a legszebb jelenet az angol előadásban… Noha Szikora akart eleinte videóbetéteket, Diane soha. A filmet ne keverjük a színpaddal – tanácsolja: két külön műfaj; az élő művészet „in status nascendi” csodája letaglózó technikai trükkök nélkül is. A magyarok mégis alkalmaznak forgószínpadot, hogy az örök körtánc kifejeződjék Marcel körül.

Míg az angol előadás a rendezőnő szavaival élve „lassú égésű”, kissé merev és pontosan körülhatárolt korrajz, ami keretbe fogja az író szárnyalását, a magyar változat – egy ország nagyságának a színház a barométere – szétterülőbb, megfoghatatlanabb, dús és érzelemgazdag csapongás. A műhöz kiadott szokatlanul színvonalas bulletin minden oldalról megvilágítja és bemutatja ezt a soha-nem-volt nagyságrendű vállalkozást, helyet adva benne a szponzoroknak is.

Szász Judit

Fotó: Sebő Gábor