1919. február 10-én született Hódmezővásárhelyen, egy ötgyermekes, elszegényedett kereskedőcsalád legidősebb fiaként. Anyja varrásból tartotta el gyermekeit, boltos segéd apja öngyilkos lett, a tragédia egész életére rányomta bélyegét. Ferenc tizenhat évesen családfenntartóvá, jóval fiatalabb öccsei gyámjává vált.

Nem végzett színi tanulmányokat, szülővárosának önképzőkörében kezdett játszani, majd a város nyári színházában lépett fel. 1940-ben tagja lett a szegedi Városi Színháznak, 1942-től Miskolcon játszott. A második világháború alatt behívót kapott, de szerencsésen megúszta a katonáskodást. Huszonöt évesen a budapesti Nemzeti Színház tagja lett, de a háború után szerződését nem újították meg. Ezután rövid ideig a Budai Színházban, egy évadot a Vígszínházban játszott, majd vidékre került, Miskolcon, Pécsen, Szegeden lépett fel, színésznő feleségével és ikerlányaival egyszobás albérletekben tengődött.

1950-ben szerződött vissza a Nemzetibe, ahol mesébe illő sikerrel robbant be a köztudatba, s vette át azt a vezető férfiszínészi posztot, amelyet a negyvenes években Básti Lajos töltött be. Elhalmozták jobbnál jobb szerepekkel, rengeteget dolgozott, ám a házassága válságba került. Ekkoriban kezdődött kapcsolata későbbi feleségével, Váradi Hédi színésznővel. Kollégái, felettesei zseniális színésznek tartották, de nehezen viselték, szóvá is tették renitens viselkedését, rabiátusságát, szabadszájúságát. 1956. október 23-án, a forradalom kitörésekor a Bem szobornál a Szózatot szavalta a tömegnek, majd a Nemzeti Színház forradalmi bizottságának elnöke lett. Mindezekért a bukás után szilenciummal kellett bűnhődnie.

1963-tól a Madách Színházban játszott, 1967-től újra a Nemzeti művésze lett, majd 1973-ban visszament a Madáchba, 1980-ban pedig ismét a Nemzeti Színház tagja lett, ahonnan 1981-ben nyugdíjba ment. 1987-től ismét szerződtetett tagja lett a Nemzetinek, 2000-ben pedig a társulattal maradva a Pesti Magyar Színháznak.

A világirodalom és a magyar drámairodalom szinte valamennyi hősét eljátszotta: volt Ádám (Madách: Az ember tragédiája), Kossuth (Illyés: Fáklyaláng), Görgey (Németh László: Az áruló), Bánk bán Katona József és Galilei Németh László darabjában. Átütő erejű tehetségével jelenítette meg Shakespeare, Csehov, Ibsen, Dürrenmatt műveinek főszereplőit is. Robusztus termete, zengő orgánuma, elegáns, szuggesztív egyénisége, intellektuális ereje, elemi erejű szerepformálása szilárd és kikezdhetetlen hősök megszemélyesítésére predesztinálta színpadon és filmen egyaránt.

A drámától a musicalig minden műfajban otthonosan mozgott, a Fővárosi Operettszínházban is bizonyította sokoldalúságát. Musicalszerepei - főleg a Hegedűs a háztetőn tejesembere - révén újra a csúcsra emelkedett, Tevje karaktere hosszú ideig legalább oly mértékben összeforrott nevével, mint egykor Kossuthé vagy Othellóé.

Hosszú évekig minden darabban mágnesként vonzotta a közönséget, később már a tőle megszokott dörgedelmes hang, a hősi szerepkör, mindaz, ami egykor az elismerést hozta számára a közönség udvarias, hűvös reakciójával találkozott, akadtak, akik úgy vélték, hogy a régi eszköztárhoz ragaszkodó színész mellett elrohant a világ.

1951-től több tucat játék- és tévéfilmben játszott, egyebek közt a Dúvadban, az Egy magyar nábobban, az Egri csillagokban, A fekete városban. A nyolcvanas évek végétől már ritkábban szerepelt filmen és a tévében, színpadon azonban továbbra is fellépett. Életművének fontos része volt előadóművészi tevékenysége is, csodálatosan mondott verset, 1973-tól 2000-ig előadóestjeivel az egész országot többször bejárta. A Nemzeti Színháztól 1997 februárjában a János vitéz 100. előadásán Bagó szerepében búcsúzott, végleges színpadi búcsúja 2001 májusában a József Attila Színház Légy jó mindhalálig előadásán volt, ahol Pósalaky urat játszotta. Utolsó éveiben visszavonultan élt lajosmizsei tanyáján, ahol lovakat tartott. 2004. december 27-én otthonában, 85 éves korában hunyt el, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.

Négyszer nősült, harmadik feleségétől még egy lánya született. Életének utolsó társa, B. Élthes Eszter Férjem, a komédiás címmel írt róla könyvet, amely nem sokkal a művész halála előtt jelent meg.

Művészi munkáját 1953-ban és 1955-ben Kossuth-díjjal ismerték el, 1954-ben érdemes művész, 1970-ben kiváló művész lett. 1989-ben a Nemzeti Színház örökös tagjává választották, 1997-ben lett a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2000-ben megkapta a Nemzet Színésze címet és a Magyar Örökség díjat. 2004-ben Magyar Művészetért-díjban részesült, Hódmezővásárhely és Lajosmizse díszpolgára lett. 2008-ban szobrot állítottak neki a Nemzeti Színház szoborparkjában, szülővárosában 2012-ben nevét vette föl a felújított művelődési központ. A hódmezővásárhelyi önkormányzat és özvegye 2008-ban Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat alapított, melyet minden évben a magyar kultúra napján, január 22-én adnak át. 2019-ben, születésének 100. évfordulóján emléktáblát avattak tiszteletére egykori lakhelyén, a budapesti Kálmán Imre utca 10-ben.

(MTI)