Dömötör András, rendező szerint: „az az izgalmas benne, hogy váltogatja a műfajokat és létrehozza a saját hangnemét, minőségét. Állandóan zavarba ejt, hogy amit nézek az most komoly, vagy vicces, érzelmes vagy melodramatikus. Sokat gondolkodtam azon, hogy kiírjuk-e: horror, thriller, horror-mese, kegyetlen vígjáték. Biztosan van benne horror, mese, krimi, tiszta vígjáték, Beckett-i hagyományokon alapuló abszurd színház, és még annyi minden jó…”

Magyarországon még nem játszották a 2003-ban, Angliában bemutatott darabot. Érdekes módon a hatalmas külföldi siker ellenére, egyik hazai színház sem merte még eddig bevállalni a fekete humorú történetet. A végtelenül precíz és gondos drámai szerkezet már-már kiszámítható. A közönség folyamatosan figyelmére számít: nem hangozhat el szinte semmilyen apróság, ami ne nyerne később jelentőséget.

Az Írót vallatják a rendőrségen. Novelláiban ugyanis különös módon gyilkolnak meg gyerekeket, és úgy tűnik, a városkában az ő fantáziájából merítenek ihletet a bűnözők.

Az Író furcsán védekezik: beismeri bűnösségét. Diktatúrában vagyunk, olyan világban, ahol nem az igazság és a hazugság áll szemben egymással, hanem a hazugság a hazugsággal.
Martin McDonagh arra a kérdésre, hogy darabjaiban miért fedezhető fel ilyen gyakran az erőszak, így válaszolt egyszer: „Én csak romantikus komédiákat írok, de ezekben valahogy mindig mindenki gyilkosság áldozata lesz.” A fiatal ír drámaíró nem tagadja, hogy az amerikai filmek, például Martin Scorsese, vagy David Lynch munkáinak hatása alól nem tud, de nem is akar szabadulni, és a kortárs angolszász irodalom fenegyereke legutoljára épp kisfilmjével aratott sikert: egy Oscar-díjat vihetett haza, a „Legjobb rövidfilm”- kategóriában, 2006 tavaszán. Darabjait, a Broadwaytól az angol Nemzeti Színházig hatalmas sikerrel játsszák.

„A ’Párnaember’ teljesen szöszmentes. McDonagh David Mametet és Quentin Tarantinot tartja legnagyobb példaképeinek, és ez látható is. Képzelőereje gyakran zavarbaejtő, és a nyelv, amit használ, nos, enyhén szólva csípős... A bemutatón akadt néhány üresen maradt szék a szünet után. Elég kár. Lemaradtak a dübörgő tapsról...” (Mark Shaffer –The Seattle Times)

pcs