Ő is azt, a külső szemlélőnek érthetetlennek tűnő írói tendenciát erősíti, amelyik elementáris dühvel ostromolja e tünci-bünci, muskátli-özönös, Milka-tehenekkel zsúfolt, ózondús levegőjű, tiszta-boldog Ausztria elvágólagos rendezettségét. Kiragadva pár elődjét a nagytiszteletű sorból – Ödön von Horvath (most mutatják be a Mesél a bécsi erdő című feketeségét), Kroetz, aki a hetvenes években húzta rá a (nemcsak) vizes, de véres-trutyis lepedőt honfitársaira,  illetve a két évvel ezelőtti Nobel-díjas Elfriede Jelinek és az ő epekeserű munkássága, stb. stb. –, láthatjuk, mennyi iszonyúan elítélő indulat munkál meseország intellektuálisabb lakóiban. Amivel persze a köznép tunya tagjait rendesen fel is idegesítik, de hát ez a szent cél... Az általunk annyira irigyelt jóléti társadalom ottani fényes selyme valamiért mindig fölfeslik – főleg, ha ilyen vadul esnek neki –, és ők bizony nem is szégyellik megmutatni a mélyén rothadó törmelék-életeket. A Katona József  Színház Kamrája már 1995-ben bemutatta Szirtes Ági (Gréte), Pogány Judit (Erna) és Csákányi Eszter (Mariedl) alakításában ezt művet. Aztán a Pécsi Nemzeti Színház, most meg tavaly novemberben – román vendégrendező, Sorin Militaru vezetésével – a Szolnoki Szigligeti Színház tűzte műsorára.

Budapest közönsége szombaton megtekinthette két előadásban is a Thália kicsit fapados játszó-odújában, a régi stúdióban. Nem is értem, hogy bírták idegileg a művésznők ezt a marathoni játszást ebben a borzalmas hangulatban. Hiszen Schwab maga nevezi munkáit „fekália-drámának” – gyakorlatilag jóformán erről szól az egész másfél óra.
Nála szar – a vérrel, a vízzel együtt – szent szimbólum: az elcseszett élet, a kisszerűség, a boldogságtól való eltorlasztoltság bűzös és folyton újratermelődő jelképe. Három nyamvadt, nőnek is alig látszó lény – a nőiség különböző szakában: ártatlan lányként, kiégett anyaként és elhasznált, lecserélt nőstényként – gyűlik össze egyikük kopott szuterénjában, hogy – mint sorsuk fölemelkedésének biztos jelét – az áron alul megszerzett ócska tévét ünnepeljék. Erna (Egri Márta), bice-bóca lábán ormótlan gyógycipővel, kinyúlt, ócska, fosszín kardigánban, barna szőrme usánkában hirdeti bigottan hülye életelveit két barát-kolléganője előtt. Mindannyian takarítónők – Elnöknői a lekakált, összerondított, emberalatti világoknak –, akiknek semmi egyéb, mint mások mocska jut. Erna osztja az észt, ebbe kontrázik bele a Medveczky-sre fazonírozott, tolószékbe gyömöszölten is a legélőbb „nő”, Gréte (Sztárek Andrea). Ők a nagyasszonyok Pucováliában; mellettük csak kisinas a mindig elragadtatottan, puszta kézzel dolgozó, pálócosan beszélő fiatal Mariedl (Gubík Ágnes). Háromszögben zajlanak az események a pápalátogatás színes – és tévében szagtalan – eseményeit követve. Élni és szeretni akarnának ők, e véglények is: a két idősebb asszony még mindig férfi után vágyik, holott mindkettejük megégette magát.

Erna férjéről ugyan szó sem esik, csak behemót, közösülni sose akaró, embergyűlölő – tehát ügynök – Hermann nevű fiáról, meg a Gréte saját lányát rongáló, hűtlen uráról. Őket szapulják ezerrel (és Gréte Ausztráliába szökött lányát, Hannelorét) –, míg a kicsit általuk is kiközösített, gügye Mariedl csak vallásos extázisának egyetlen férfiját, tisztelendőjét emlegetheti. Hisz ő csak a pasik bűzös – de neki drága kincs – végtermékének fogdosásában élvezkedhet a klozettban; meghajszolt, agyonstrapált testecskéjét senki nem kívánta egy percig sem, soha nem ölelt élő embert. Csak mindig a szart... Drámáik a háromszög csúcsán egymásba izzanak, ahogy mindig megvárják a másik túllicitáló szövegét, hogy még nagyobbat tromfolhassanak; mert azért egymást se bírják olyan nagyon. Ám a végén a legelesettebb, Mariedl áriázik a legnagyobbat, megjósolva a két öregasszony bukását, és ezzel előhíva saját vértanú halálát.

Sötét falak között, ázó csövek alatt, kiszuperált hűtő, tévé, ócska sámlik között zajlik ez a komoran humoros dráma. Ömlik a torgyáni patakvér is rendesen... Díszlet- és jelmeztervező – a schwabi oszladozó husik hagyományához hűen – Kovács Yvette Alida. A rendező, Militaru nagyvonalúan hagyta kibontakozni színésznőit, akik e fekete mikrotérben – oda tán, ha hetven ember fér be: Mariedl a nézők cipőit pucolja lelkesen, egy méternyire tőlünk sírják el igaz könnyeiket – fenomenálisak és borzongatóan kétarcúak. Mint mindenki, ők is emberi létre vágynak, az után kapaszkodnának innen-onnan összekapart töredékszavaikkal. Mivel magukról  folyton csak harmadik személyben beszélnek, kesze-kusza, Parti-Nagy görgette mondataik fölkavaróan egyszerű diagnózist adnak: az állaténál is szörnyűbb sorban tengődnek. Mert Gréte láthatatlan, de folyton megidézett kiskutyája, Lidi is sokkal nagyobb szabású életet kapott... De mivel önmaguk hibáját nem látják be, szerintük mindig mások a vétkesek, elbuknak e tragikai vétségben: gyilkossá és áldozattá lesznek.

Saját, képzelgett megdicsőülésük pazarul elrettentő képe az előadás csúcspontján a mulatság-vízió megjelenítése: amíg Erna a lengyel hentes, Gréte a stájer Freddi karjába képzeli magát, mint bálkirálynő és feleség, addig Mariedl ennek a fantázia-szülte groteszk operabálnak vécé-főszereplője. Amíg a fényes termekben zabálnak és isznak a népek, ő az eldugult csészék szentjeként csak kaparja tíz ujjával – sose kesztyűben! – a folyamatosan, dugulósra kiürített salakanyagot. Abból nyeri el béna kis élete ajándékait: a magyar gulyáskonzervet(!), a teli üveg sört és a francia parfümöt – amit boldogan megiszik, hogy végre ne kloákaszagú legyen..

Egri Márta keserű, kopott, de a májkrém-birodalom fényébe vágyó Erna, a maga slampos, spórolós, iszonyúan kisszerű és vallási mázzal leöntött muszáj-jóemberségében. Mert mindig a békét, a szeretet hirdeti. Aminek persze a legkevésbé van birtokában, azért pofázik annyit róla; az ő „áldó” kezében villan meg a Mariedl életét kioltó kés...

Gréte a tolókocsi és saját álmainak foglya, aki Sztárek megfogalmazásában egy „csillámporos múmia” (hogy azzal az indexes meghatározással éljünk, amit a legjobban spóroló kisnyugdíjas táncosnőre használtak). Parókája, rúzsos műfogsora sokszor lecsúszik, elveszik a porban, szakadtan futó nejlonharisnyája, pállott kölnije, talmi bizsui fájón mutatják egyszervolt szexusának karikatúráját. De ő még legalább képes érezni valamit, hiszen van kutyája, akihez feltétel nélküli szeretet fűzi. Őt túrta ki lánya a hitvesi ágyból, de még neki, ennek a majomparádénak van a legtöbb vér a pucájában. Mivel Mariedl jóslata őt is mélyen megsérti, tettestársa lesz Ernának a gyilokban. A szakadt vidéki,  „tájszólósban” hadováló fiatal jány (hogy stílszerűek legyünk) a „boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa” tökéletes kópiája. Ám ettől a legveszélyesebb is, hiszen nincs kézzelfogható kapcsolata a valóságból mással, csak a mocsokkal. Amin ugyan felülemelkedik vad munkabuzgalmában, de pont ezért elveszíti a barátnőivel szemben a mértéket. Megaláztatása – isznak, és az ő pohara nem emelhető fel –, velük szembeni örökös élményhátránya felöklendezteti benne a váteszi mondatokat a két öregasszony jövőjéről.

Schwab e három gráciája, a lelki-fizikai-társadalmi nyomor három vetületeként, szoros rokonságot mutat Elfriede Jelinek középosztálybeli sivár asszonyaival. Gyilkos mondatai a tökéletes hausfrau-kat, a népi dirndliben feszítő – Hitlert anno boldogan ünneplő – osztrák nőket döngölik a porba, valószínűleg a jobbítgatás nemes szándékával. Ő már nincs sehol: talán nem bírta elviselni, hogy Ausztria viszont ott van, ahol előtte is volt: a tisztára sikált ablakok, az ennivalóan nett utcák, tipp-topp emberkék világába ragadva, ahol a bűz és a szenny feszt dolgozik tovább a mélyben...

Szász Judit