Már szinte kamaszfejjel a színház bűvöletébe került. Középiskolásként kapcsolódott be a szegedi avantgárd színházi életbe, s 16 évesen megrendezte Berczeli Anzelm Károly Bányász és csillagász című verses játékát. Később színésznek készült, Gál Gyula magántanítványa volt, majd 18 évesen Forgács Rózsi Kamaraszínházában lépett fel. A saját maga terjesztette legenda szerint az érettségi elől elszökött Szegedről, s Párizsig meg sem állt, ahol a neves rendező, Firmin Gémier mellett dolgozott két éven keresztül.

Hazatérése után, 1928-ban a szegedi színház főrendezője lett, ezzel egy időben megalakította a Színházbarátok Körét, s az avantgárd színházi hagyományokat követve „kísérleti színpadokat” tervezett felállítani. Később kapcsolatba került a munkásmozgalommal és a haladó egyetemi fiatalokkal, ettől kezdve a népfront jellegű tanításban és kulturális munkában látta a színház feladatát. 1931-ben Ortutay Gyula, Radnóti Miklós, Erdei Ferenc, Buday György társaságában megalakította a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumát, amelynek egyik vezetője is lett.

1933-ban az ő kezdeményezésére hozták létre a Szegedi Szabadtéri Játékokat, s a Dóm téren elsőként rendezte meg Az ember tragédiáját. A fogadtatás meglehetősen vegyes volt, s a rossz nyelvek szerint Hont teljes apai örökségét is elbukta rajta. 1935-ben elindította a Színpad című folyóiratot, hogy Brecht, Piscator, Gémier, García Lorca előadásairól hírt adjon, és hogy rendszeres fórumot biztosítson a magyar színháztudománynak. Ugyanebben az időben színházelméleti munkái (A színjáték, Színház és munkásosztály, A színészi képzelet fejlesztése) is megjelentek. 1936-ban részt vett a Magyar Színháztudományi és Színpadművészeti Társaság alapításában, majd egy évvel később létrehozta a Független Színpadot, amelynek 1943-ig vezetője is volt. A Színpad szerepe kettős volt: egyrészt elősegítette a munkásosztály művelődését, másrészt előadásaival, a korszak legprogresszívebb művészegyéniségeinek felléptetésével a háború és a fasizmus elleni harcot támogatta.

1943-ban Hontot behívták munkaszolgálatra, s a keleti frontra vitték. Innen átszökött a szovjetekhez, ahol a legenda szerint a foglyok között sétáló Illés Béla felfedezte, s azonnal Moszkvába vitette, hogy ott szervezzen színházi életet a magyaroknak. A háború után, 1945 júliusában tért haza, s a Színház- és Filmművészeti Főiskola színjátékelmélet és -gyakorlat tanára lett. 1946-ban a Madách Színház igazgatásával bízták meg, s ezzel párhuzamosan a Magyar Állami Filmgyártó Vállalat művészeti igazgatója is volt. 1949-ben munkásságáért Kossuth-díjjal jutalmazták, s még ebben az évben a színházigazgatói posztról a Népművelési Minisztériumba került osztályvezetőnek, ahonnan egy év elteltével az Ifjúsági Színház igazgatói székébe ülhetett. Egy évad után innen is távozott, s visszatért a Madáchba rendezőnek.

A gyakorlati munka mellett az elméletet sem hanyagolta el, 1952-ben két kis könyvet is megjelentetett A rendező munkája, illetve A színjátszó munkája címmel. Ugyanebben az évben részese volt az Országos Színháztörténeti Múzeum létrehozásának, 1953 és 1957 között igazgatta is az intézményt. 1957-től a Színház- és Filmtudományi Intézet, majd 1959 és 1969 között a Színháztudományi Intézet igazgatója volt, innen vonult nyugdíjba 1969-ben.

Az igazgatói tevékenységgel párhuzamosan az ELTE esztétika tanszékének docense, majd az Egyetemi Színpad Universitas együttesének tanár-elnöke is volt. 1962-ben rendezett Pécsett és Kaposvárott is, s részt vett a Magyar színháztörténet, a Színházi kislexikon és A színház világtörténete című kötetek szerkesztésében is. Saját színházelméleti munkái közül ebben az időben jelent meg a rendezői elképzeléseit összegző A cselekvés művészete és a Kis színházesztétika is. Közéleti tevékenységének fontos állomása volt 1957 és 1972 között az International Theatre Institute (ITI) magyar tagozatának elnöki tisztsége.

A fáradhatatlan rendező, színházszervező és elméleti szakember 1979. március 11-én hunyt el Budapesten.