Az igazi művész mindig kételkedik
Dátum: 2005. szeptember 14., szerda, 22:09
Azt mondják, az ember sohasem felejti el az elsőt. Hát, nem mondom, hogy nem tölt el némi izgalommal, hogy életem első riportalanyával találkozom újra. Amint belépek a kávézóba, azonnal kiszúrom. Mert jelenlétének súlya van: egyszerűen oda kell figyelni rá. Nem csodálkozom azon sem, amikor fizetéskor a kávézó vezetője szinte a földig hajolva kér engedelmet, hogy vendégül láthassa a Művésznőt, ja és persze a beszélgető partnerét is. Jóleső elfogódottsággal nézem a jelenetet, amint igazi, jó értelemben vett dívaként fogadja a bókokat, az elismerést, s amikor őt figyelem, mindez olyan természetesnek, olyan magától értetődőnek tűnik. Mert egy vérbeli, klasszikus értelemben vett művész ül velem szemben. Akinek jól érezhető aurája van. Az értékek a helyükre kerülnek, és a világ – hacsak néhány pillanatra is, de valahogy – a helyére billen. Moór Mariannával készíthettem interjút – immár a második alkalommal.

– Ahogy próbálgatom kívülről nézni a szakmát, azt látom, hogy igazi kritikai-szakmai visszhangja kizárólag az exhibíciónak, az állandó út-keresésnek van. S ezért a régi értelemben vett színház avíttnak és unalmasnak minősül. Nem tudom, miért, de ezt a képet alakítja ki a kritika. Pedig ha az úgynevezett hagyományos színházak teltházas előadásaira gondolok, az éppen az előbbi állítás ellenkezőjét bizonyítja! Nekem semmi bajom az újjal, csak azzal, ha a kritika kizárólag az útkereső, a polgárpukkasztó előadásokat értékeli. Nem egymás kárára kellene élni!

Ebben tökéletesen igaza van.

– Nem mondom, hogy a kísérletező színháznak nincs létjogosultsága! S én is szeretem az ilyen, úgynevezett modern előadásokat. Csak azokat a javaslatokat nem kedvelem, amelyek szerint az összes többi színházat be kellene zárni. De nem akarom folyton magamat ismételni.

Jogos a felháborodása, hiszen ez a vélemény eléggé radikális.

– Disznóság ilyet akarni! S az meg egyáltalán nem olyan biztos, hogy mindenki csakis erre, vagy csakis arra kíváncsi. Nem kellene egyetlen stílusú színházat kinevezni és azt aztán örök érvényűnek és halhatatlannak tekinteni. Élni – és élni hagyni.

Vajon ezek a hangok, vélemények honnan erednek?

– Az a baj, hogy az egész kívülről jövő dolog. A kritika kitalálta magának a színházat.

– S vajon mért pont ezt a véleményt hangoztatják?

– Nem tudom, csak nagyon dühít! Hiszen jól megfér egymás mellett a Katona és a Nemzeti. Az előadások színvonaláról a közönség dönt akkor, amikor megveszi a jegyet. S a közönséget igenis ki kell szolgálni! Az ízlését pedig nevelni, alakítani kell. De ha csak egyfajta főzeléket kapnak, akkor elmegy az étvágyuk.

A főiskolán Szinetár Miklós osztályában végzett. Valahol azt nyilatkozta Szinetárról, hogy ő volt az, aki megtanította Önöket szabadon gondolkodni.

– Igen. Megtanított minket darabot olvasni, és szabadon gondolkodni. És én ezt így csinálom a mai napig.

Kiáll a régi értékek és a szakmai érdekek mellett.

– Védem a szakmámat, s a színházi struktúrát. Az Európai Unióval ide is betört egy szállóige, miszerint az a művész, aki annak vallja magát. Ettől aztán mindenhonnan elkezdtek áradni a dilettánsok. Akik arról ismerszenek meg, hogy igen nagy a hangjuk. Aki viszont igazi művész, az mindig kételkedik. De sajnos a dilettánsok hada kezd áttörni és egyre követelődzőbbé válni.

Ön harcos típus. De a fegyelmezettebb fajtából való.

– Én nem lobogtatok zászlót, de ha megkérdeznek, akkor elmondom a gondolataimat. Mint például most is. Nem tartozom a törtetők közé, meg most már ebben a korban nevetséges is lenne ez a fajta viselkedés. Én csak szeretnék még remek előadásokban részt venni. És nincs itt semmi baj! Hiszen remek produkció születnek.

– Sugárzik Önből a kiegyensúlyozottság, a harmónia. Manapság egyre kevesebb olyan emberrel találkozom, akik meg tudták találni a mai felpörgetett és felborult világban az egyensúlyt.

– Velem szerencsére minden rendben van. Csak néha, amikor a szakma ellen ágáló cikkeket olvasok, akkor kicsit feldühödöm. Jó lenne ilyenkor valami válasz-félét írni. De én nem tudok olyan folyékonyan fogalmazni, mint ők. Szóval néha azért elkap a harci kedv, s olyankor aztán kifakadok. Egyébként pedig itt a munkám, a családom: mindenem megvan.

Feltételezem, nem szereti a béklyókat.

– Így igaz. S azt sem, ha megmondják, mit csináljak.

Ahogy figyelem: igencsak önironikus.

– Csakis ezzel lehet elviselni az életet. Ha az ember komolyan veszi önmagát, akkor abba belehal. Nézze meg, hány halottunk van! Mindenki saját magáért felel.   

– A pályakezdő fiataloknak mit tanácsolna?

– Azt, hogy erősítsék meg magukat. Úgy hallom, hogy a fiatal generáció tagjainak egyre fontosabbak lettek a pótszerek. Mondom, ezt nem tudom bizonyosan, csupán így hallom. Ha így van, akkor aztán végül majd a Hárshegynél lehet kikötni. Nem kell a művészethez pia, se kábítószer. Ám sajnos vannak olyanok, akik már csakis ezekkel a pótszerekkel képesek dolgozni.

Sokan nehezen találják meg az egészséges középutat. Mert például tele vannak kételyekkel.

– Persze. S a túlzott önbizalom sem jó. Az egészséges kételkedésre és töprengésre szükség van – hogy tanulhasson belőle az ember. Ám hogy mindezt miként..? Ezt mindenkinek egyedül kell megtanulnia. De hát ugye ma már az a művész, aki annak mondja magát. Jaj, folyton csak ismétlem magam!

– Csakis azt, ami bosszantja. Vajon mi lesz a sorsuk a rossz értelemben vett önjelölt művészeknek?

– Remélem, hogy a szakma előbb-utóbb kiveti őket magából.

Sokak szerint Ön kemény asszony. Nem születik keménynek az ember, hanem egy idő után azzá válik.

– Apránként edződtem és erősödtem meg. Engem a pályám elején hihetetlen nagy szeretet vett körül. S ez egyfajta védőburok. Tehát nem gáncsot kaptam kezdő színésznőként, hanem szeretetet. A főiskolán is, majd Kecskeméten; szinte tálcán hozták a szerepeket és a szeretetet. Mondhatná valaki, hogy ja, így könnyű! Igen, így valóban könnyű. És én mindenkinek csakis ezt kívánom. A bántások később, apránként jöttek. Így csak fokról-fokra keményedik meg az ember. Az az igazán nehéz, hogy az ember képes legyen bebizonyítani, hogy tehetséges tud maradni. És tudni kell, mit akarok, s azt is, hogy miként akarom elérni. Sohasem szabad munka közben megsértődni, megbántódni, amikor a próbán a rendező esetleg keményebben szól az emberre. Sokkal hasznosabb inkább elgondolkodni a hallottakon, s aztán mindezek fényében újra olvasni a darabot. Ezek piciny, apró dolgok, de nagyon fontosak! Mert a szakmai zűröket aggyal igenis meg lehet úszni! Nem pedig azonnal az idegrendszerrel válaszolni.

De a próbafolyamat közben érthető, ha a művész érzékenyebb, sebezhetőbb, ingerlékenyebb.

– Persze. Érzékeny alkotói állapotban egy rossz mondat ölni tud.

– Önnel is megesett már?

– Hogyne, nekem is volt ilyen. Minden volt. A tehetség mellett az életet élni tudás képessége legalább ugyanolyan fontos!

Szóval, alkalomadtán nem árt, ha egy jó kis páncélt növeszt maga köré az ember. Kérdés, ez a páncél mennyire válik eggyé a viselőjével, és hogy egy idő után nem lesz -e egyre nehezebb levetni a védőöltözetet.

– Nem. Ez lelki vért, olyan védekezés, ami fölvértez. Munka közben kell használni. De közben tudni kell szelektálni is.

– S az sem árt, ha egyben öngyógyító pszichológus is az ember.

– Egyetértek. Effektíve pszichológusnak kell lenni! Magammal szemben, és a szerepekkel szemben is. S ezeket mind meg kell tudni fejteni.

Ismertem olyan színésznőt, aki arról mesélt nekem, hogy egy szerepével annyira azonosult, hogy az a próbafolyamat végeztével, a magánéletében is visszaköszönt rá.

– Ebben én nem hiszek! Ha tovább él benne a szerep, akkor az előadás végeztével miért tud meghajolni a függöny előtt?

Egy másik színésznő pedig azt mondta el, hogy nem kedvenc szerepei voltak, hanem kedvenc mondatai. Amelyeket gőgből, vagy büszkeségből soha nem mert volna elmondani a magánéletében, s mindezt a színpadon – a szerepeken keresztül – megtehette. Arról mesélt, hogy milyen boldog volt azokkal az egy-két mondatokkal.

– Hát ez a mi szakmánk öröme! Hogy ami nem én vagyok, azt is föl tudom magamra ölteni. Ez a szakma ajándéka.

Első beszélgetésünk idején nyitották meg a nagy viharokat kavart új Nemzeti Színházat. S a régi Nemzetit pedig egyszerűen átkeresztelték Pesti Magyar Színházra. Kellemetlen emlékek, tudom. Akkoriban, a régi Nemzeti Színház örökös tagjaként nagyon dühös volt és elkeseredett. Azóta járt már az új Nemzetiben?

– Igen. Ezt a dühöt már eldobtam magamtól. Nézze, a színház maga nem tetszik. A színpadtechnika viszont egyenesen kiváló. S az öltözők is jók! Tudja, rendszerint minden színház csak elölről csillog, hátul pedig egy patkánylyuk. Ebben az esetben viszont a színészek öltözője szintén pazar. Annak idején nem értettem, miért nem volt a döntéshozók számára evidencia, hogy az új Nemzetibe a régi nemzetis színészek menjenek? Hogy miért nem mi megyünk oda? Ha ezt reprezentatív színháznak hívjuk, akkor ebbe mi miért nem fértünk bele? Nem mondom, az új Nemzetiben vannak igen tiszteletreméltó kollégák, de azért jócskán maradtak itt is.

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy aki – Kossuth-díjas művészként – a Nemzeti Színház örökös tagja, az ma már hol is örökös tag…

– Ha valaki negyven éven át a Nemzeti Színház tagja, akkor az miért nem maradhatott így? De hát ez már a múlt. Ami elmúlt. Most boldog vagyok és elégedett. S még mindig ugyanolyan szorongva figyelem a próbatáblát, hogy rajta vagyok-e a szereposztó lapon, mint egykoron. És ez már sohasem múlik el.

Canjavec Judit

Fotó: MTI

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
heelman 2006-10-19 07:02 | Válasz erre | #1
Tisztelt Szerző, kedves Judit!

Nagy örömmel olvastam végig ezt a cikket, mert egyrészt régóta figyelem Moór Marianna "munkásságát", másrészt tökéletesen egyetértek azzal, ahogyan a cikk elején Ön néhány sorban bemutatja a Művésznőt körülvevő légkört:

"Mert jelenlétének súlya van: egyszerűen oda kell figyelni rá. Nem csodálkozom azon sem, amikor fizetéskor a kávézó vezetője szinte a földig hajolva kér engedelmet, hogy vendégül láthassa a Művésznőt, ja és persze a beszélgető partnerét is. Jóleső elfogódottsággal nézem a jelenetet, amint igazi, jó értelemben vett dívaként fogadja a bókokat, az elismerést..."

Moór Mariannára szerintem is tökéletesen ráillik a "díva" megjelölés. A ma élő színésznők közül ezt aligha tudnám még valakire elmondani. Különben nagyon érdekes, hogy ez a tény másnak is feltűnt: a múltkor találtam meg véletlenül a szinház.hu fórumán egy egész komoly értekezést Moór Marianna dívaságáról és az érvek olvasásakor csak bólogatni tudtam.

Érdemes átböngészni, itt található:
http://www.szinhaz.hu/index.php?id=27&forumid=2136

Köszönöm tehát Canjavec Judit éleslátását, további sikereket kívánok neki!

"Gyönyörű dívánk", Moór Marianna pedig remélhetőleg még sokáig örvendezteti meg rajongóit kivételes egyéniségével és játékával!

Kálmán Zoltán

Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Az Egyesült Államokban elterjedt szokás, hogy vezető újságok évente többször, meglehetősen lapos körkérdéseket intéznek a szellemi élet kiválóságaihoz. Azok természetesen nem nagyon lelkesednek a kérdésekért és gyakran csípős, fanyar feleleteket adnak.
 
Maurice Joxant-nak, Lautrec barátjának az a gondolata támadt, hogy Lautrecnek bizonyára örömet szerezne, ha kijárná neki a Becsületrendet.
Aforizmák
„ A kor csak akkor számít, ha sajt vagy."
Helen Hayes
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ